régiszerelmeses (I.,II.)* ‘elbaszottul jó’ *szomorú * szentimentális * agyalágyult * csalódott * büszke * dacos-szomorú * szentimentális
***
***
“… Nem is ismerlek. Pedig olyan mintha. Közel vagy, ha akarom, megérinthetem a homlokommal a homlokodat, és mégis minden sejted egy titok, és összeállva, a kis rejtélyek egy nagy néma sziklává konglomerálódtak. És ez a szikla mélyen hallgat. Mélyen, és szenvedélyesen. Olyat lehet? Naná. Láttam. Igen, a hallgatást láttam. És hallottam a nézést, a búsat.
Beletúrok a hajadba, az engedelmesen folyja körbe az ujjaimat, mégis az egész még egy réteg, meg egy szövet, még egy hártya, még egy fal, amibe beleütközöm és nem értelek. A finoman feszülő csöndben teljesen belegabalyodtam ezekbe, és most itt ülök: gúzsba kötöttem magamat a hallgatásaiddal, és mozdulni sem bírok. És amíg adsz innom a száddal, és ennem, addig nem is biztos, hogy akarok.
Mindent szabad. Zavarba sem jöttem. Jó ez. Ezt vártuk, nem? Mindenki tudta, hogy ezért jövünk. …”
***
Remélem még egy bő tíz percig nem jön a busz…. vagy bánom is én. Menjen el akár húsz is…
Itt állsz előttem. Te jöttél ide, és mosolyogsz. Tetszel. Tulajdonképpen nem mondhatnám, hogy az első perctől így volt, mert ez, ebben ez formában hazugság volna. Viszont most nézlek, és mérhetetlenül élvezem. Te másfelé pillantasz épp. Mindenki messze van a tökéletestől, ha egyáltalán létezik olyan, – én részemről nem is hiszem, hogy létezik -, és te ebben a pillanatban, itt, mégis mintha súrolnád létezéseddel határát a tökélynek. Nem is értem. Valami kábult elégedettség jár át, és talán nem is vagyok tisztában vele, milyen idétlenül is viszonzom meleg, átható mosolyod, mely úgy tölt el melegével, mint amikor a fagyos levegőről betérő ember forró italt hajt fel, és érzi annak melegét a nyelőcsövén lefolyni és szétáradni belül. Közeledő lépéseid ütemére centiméterről-centiméterre töltődtem fel ezzel a finom, kissé izgató bizsergéssel, majd az irányítást valami magasabb szellemnek készségesen átadni készülő eszemet megérkezteddel végleg elvette az illat, ami téged mindig kísér. Mi ez, ha nem bódulat, a mindenségét!
És tudod mi a dologban a legszebb? Az, hogy neked erről az egészről fogalmad sincs. Hahh! Ha akár csak sejtenéd, létre sem jöhetnének ezek a természetesen, a sors által hibátlanná rendezett pillanatok. A fejemet rá, hogy nem így jönnél. Nem jönnél. Szomorú volna.
Hát nem érdekes?
És hogy hibátlan-e? Dehogy hibátlan, eszembe jutott erről egy Pilinszky vers. Akkor mégsem ment el az eszem teljesen. Meg az is előfurakodott még a gondolataimból, mikor M-val egy kellemesnél többnek mondható saját eseményről elmélkedtünk, hogy arra jutottunk, hogy soha nem tökéletes semmi. De attól még lehet jó, és mindig van benne valami elbaszott, és mégis jó. (Bocsánat a kifejezésért, de történet-h akartam maradni.)
Mindig ez van. Mindegy is most.
Itt állsz. Hozzám jöttél ide, hisz’ megláttál onnan a sarokról. Hirtelen a felismerés pillanatainak határtalan boldogságában nem tudom eldönteni, hogy a hála vagy a büszkeség nagyobb, amit érzek. Milyen szerencsétlenül szentimentális tud lenni az ember férfi létére, ha jobban belegondolok, nevetnem kell rajta. De azért előtted mégsem akarok nevetni ezen.
Mesélni kezdesz valami históriát, ami a vonaton esett meg idefelé, mindig van valami megosztanivalód.
Én hallgatom, és nézem, hogy játszik a hajadon a fény, amit az agg platán levelei közt átszűrődni enged, és azon kapom magam, hogy fantáziálok rólad, és rólam, rólunk. Egy vakítóan tiszta, fehér szobában vagyunk, és fekszünk egy ágyon, – ez az egyetlen bútor a szobában, bár ez mellékes. A szoba egyik fala végig üveges, mert egy teraszra nyílik. Az tél eleji napfénynek még jócskán van ereje, és teljesen betölti a szobát. Szinte már bántja ez a fehérség a szemet, enyhülést nyújt rád néznem. Meglehet ez máskor is így van, fehér szoba nélkül is… A hajaddal játszom, azt simítom végig, a hátadról a válladon át az ágyon folyik szét. Selymes. (Azt képzelem, hogy selymes. Sose étem még hozzá.) Aztán a hátadat simogatom, és – az álmomban - képtelenség betelni bőröd puhaságával az áradó fényben, könnyednek tűnő -pedig oly’ nehéz – érzések között. Bárcsak ott lehetnénk ketten. Vagy bárhol. Pedig nem leszünk soha. Épp ezért lemondóan csettintek nyelvemmel, nem tudatosan, meg is ijedek, hogy kihallatszott…
Ugyanekkor egy kérdést vélek elhangzani, mert te még valójában mindig a vonatos kálváriáról beszélsz, azt hiszed a csettintéssel a történeted egy momentumára reagáltam. Pedig én nem figyeltem, legalábbis nem rád. Illetve hát hogyne rád, viszont sokkal messzebb jutottam egy másik költőibb, és annál lehetetlenebb világban. Zavartan állok, vissza lettem rángatva a valóságba, kár. Vagy nem.
Eszedbe jut, hogy van nálad valamilyen karamelles keménycukor, és előveszed a kabátzsebedből. Édes. Te vagy édes. Megkínáltál. Megkívántalak. Megint megkívántalak. Olyan figyelmes, és odaadó tudsz lenni. Úgy hagynám, hogy megmutasd,.. bárcsak megmutathatnám, hogy hagyhatod…
Finoman, – pont annyira, hogy kívülről ne lássák,- szédülök, engedem magam szédülni, mert tulajdonképpen jól esik. Az ajkaidra pillantok, pont akkor, mikor beveszed a cukorkát. Bár ne tettem volna, persze dehogynem! Beleborzongok, és végigfut a hátamon a hideg.
Te pedig indulásra ösztökélsz, látván, hogy ráz a hideg. Megint azt mondom, hogy édes. Ha tudnád, hogy ebben a pillanatban a világon semmi más, csak a te tested melegíthetne föl… De fogalmad sincs róla.
Köszönésnél úgy döntesz, hogy megérdemlek még egy pár cukorkát, és két puszit. A cukrokat cinkosan a zsebembe csempészed, és hunyorogsz. Közelhajoltoddal fokozódik a bódultságot okozó illat intenzitása, és ahogy meg akarom fogni a vállad, az ott elolmló hajadat tapintom csak, és a puszik közben még jobban elmosolyodom ezen. Bár még mindig pontosan ugyanolyan messze vagy az életben tőlem, mint eddig, lelki szemeim előtt mégis egy ’hajszálnyival’ közelebb került az álom a valósághoz… Már biztosan ismerek még egy új részletedet! Most már tudom, hogy tényleg bársonyos a hajad.
Elköszönsz, és sarkon fordulsz, kényelmesen indulsz vissza a kereszteződés felé, szoknyád ütemesen ring a lépéseidre. Képzeletben látom magam melletted. Most azt mondom, hogy úgy vigyáznék rád, mint senki másra. Szerintem így lenne. Aztán begördül a busz a megállóban, és látom magam az üvegen tükröződni azzal az esetlen-megigézett mosolyommal, és már rutinból tudom, hogy legalább öt megállón keresztül tart majd még ez az éber kóma, amit megjelenéseiddel okozol nap mint nap.
A másik dolog pedig, ami megváltozott: a tükör helyzete. Ha akarnám sem tudnám azt és úgy látni benne, mint amit akkor látni hagyott, mikor még ép volt. Áttevődött a nézőpont. Vagy más lett a látószög. Vagy mindkettő…
Ez az egész, azt hiszem nagyon szomorú.
***
Szövetség
A villamos ajtajait – a már annyiszor hallott zörgéssel – becsukta, majd lassan elindult a Kálvin tér felé. Én ott maradtam, intettem párat az utolsó ajtó mögött, egyre elmosottabban látszó alaknak, aki visszaintett, amennyire láttam. Aztán leengedtem a kezem, és úgy álltam mozdultam pár másodpercig. Arra a pontra néztem, ahol az előbb a villamos záródó ajtaja volt. Most az OTP üvegfalán megcsillanó délutáni napsugarakat láthatnám, és az üveg előtt elhaladó embereket, ha nézném. De én azt a pontot nézem, ahol az ajtó bezáródott, ahol az alak állt, magam elé egy méterrel a levegőbe fókuszálok. És gondolatok kavarognak a fejemben.
Aztán sarkon fordulok, és elindulok a megálló vége felé a zebrához, határozottan, mégis kissé szórakozottan. De még mielőtt elérném, átmegyek az úton, mert nem jön semmi. (Szabálytalan, de ésszerű megoldás.) Ahol áthaladok az épület alatt, egyszemélyes a kapubejáró, előtte feltűnően lassítok, hogy az udvarról kifelé igyekvő hölgy tudtára adjam, hogy nem kell szapora lépteinek ütemén változtatni miattam, jöjjön csak ő először át a kapun, és még mosolygok is. Az fontos.
Gyorsan visszamosolyog, és zavartan duplázza lépéseit, hogy cserébe nekem se vesszenek el értékes másodperceim a gesztus kapcsán. A belső udvarra lépve kilátok a másik kapun, és látom a troli piros fenekét az épület árnyékában. Nincs kedvem sietni – így könnyű udvariasnak lenni… -. De így is elérem, bár felszállásomkor már vadul csenget, és mögöttem zárja be az ajtót. Máris indulunk.
Nincs sok hely, egy megállónyi munkámba telik a troli belsejébe küzdeni magam, de itt legalább kilátok az ablakokon, és nem kell a saját intim szférám feladásával vizsgálni a mellettem álló tarkóját tizenöt centiméterről. Megint megállunk, Erzsébet körút. Még több ember, még kevesebb levegő, még mindig hősiesen tartom a pozíciómat az ablaknál. Nézek ki. Átmegyünk a körúton, mindig nézem azt a biciklit, ami első kerék nélkül van kikötve a Dohány utcát keresztező utca sarkán, meg a kereket, ami önmagában van lerögzítve ugyanazon a sarkon, egy másik táblához. A 26-os számú kapualjnál pedig mindig visszanézek, hogy az-e az, amelyikre gondolok, pedig tudom, hogy az az, a rácsos kaputelefonos. Szinte mindig eszembe jut megnézni, pedig csak egy röpke időre jártam egyszer ott. Aztán megérkezünk a következő megállóba, ahova nem tud rögtön beállni a troli, ugyanis valaki rossz helyre parkolt, és bár már észre vette a problémát, még nem sietett az orvosolására.
Eközben a megállóban várakozókat nézem. Megakad a szemem egy páron. A férfi tag negyvenéves lehet, jellegtelen ingét betűrte a kelleténél pont egy fokkal magasabbra húzott nadrágjába, amit övvel rögzített a nem megfelelő helyen, hátára dobott egy ódivatú pulóvert, melynek ujjai vállán mellkasára lógnak. Haja kissé zilált, szemüveget visel, feszültnek látszik. A nő ennél valamivel divatosabb, ő is negyvenes lehet, kezébe egy hipermarketes bevásárló zacskó. Haja festett, copfba van kötve, ajkára kellemetlen árnyalatú, lilás, csillogó rúzst kent. Első ránézésre is látszik, hogy kettőjük közül ő a domináns. Az elköszönésükre a szerencsétlen, és a színpadias szó illik, a nő ál-finomkodva egy csóknak alig mondható csókot ad a férfi szájára, úgy, mint mikor valaki nagy kegyben részesít egy embertársát, és egyébként is, az egész nehezére esik. De a férfi is óvatosan, inkább elhúzódva tartja oda száját. Azután a nő a busz felé fordul, és várja, hogy a leszállók elintézzék a procedúrát, eközben a férfi kezébe veszi pulóver ujjait, szájához közel emeli az egyiket, és rálehel, – feltételezem szájszagát leellenőrizendő,- aztán ugyanazzal a pulóver ujjal alaposan letörli szájáról azt a rúzsnyomot, – ami akkor került volna oda, ha egy rendes csókot kap, de nem kapott,- mindezt sietve. Érthető, a lebukás veszélye fenyegeti. A felszállás befejeztével hunyorogva szeméhez emeli a kezét, és keresi párját a járművön, majd hadonászva búcsúzik. A troli kigördül a megállóból, az utcasaroknál felnézek az utcatáblára: Szövetség….
Napok óta a párkapcsolatokon gondolkozom, sok minden eszembe jutott őket elnézve, de ez a szó biztos nem.
Pedig eszembe juthatna, normális esetben. Mindenki érzi a saját „bőrén”, hogy mi a jó neki,és mi az, ami nem. Tudom én, hogy sokszor nem könnyű dönteni, de rettenetes miket csinálunk egymással, meg magunkkal.
***
“… A komornyik megállt a kandalló előtt, és a lángok játékát figyelte a tükörfényesre suvickolt lakkcipője orrán.
Laza mélabú vett rajta erőt, miután látta, hogy az ablak alatt, elsőként a napvilágra kívánkozó hóvirágokra egy sírhantnyi hó szakadt a tetőről, a nappali melegek okozta olvadás miatt. Búskomorságán mit sem segített az a bő három deciliter whiskey
, amit az imént ivott meg az uraság készleteiből, jég nélkül az üvegből. Ugyanúgy facsarta valami belülről a szívét. A lenti zenéből felszűrődő hangfoszlányok ütemére hirtelen csettintett egyet, és néhány laza, valamelyik modern táncra hajazó mozdulatot téve az ablakhoz rugózott, és teljes erejével befejelte annak üvegét.
Miután kiélvezte a csörömpölés minden pillanatát, leporolta öltönyéről az üvegport és szilánkokat, és mint aki jól végezte dolgát, kisétált a nappaliból.
A folyosó végénél már érezte szájában a homlokáról patakokban csordogáló vér különleges, vegyes érzelmeket keltő zét. Hirtelen az jutott eszébe, hogy soha, senki más vérét nem ízlelte nyelvével, és hirtelen elfogta a kíváncsiság: hátha másnak más ízű a vére!
Aznap este végig az újonnan felfedezett gondolat lázában égett, és nem tudott megszabadulni ama hátborzongató, de vonzó gondolattól hogy mindnképpen meg kell kóstolnia egy másik emberi lény életét jelentő, ereiben futó, titokzatos-félelmes, feketebordó forró v é r é t. …”
***
“…Ott álltunk. Vártunk. Azt inkább csak én. Csak én vártam, de én reménytelenül. Szoktam úgy. De próbáltam nem mutatni. Persze biztosan látszott. Nem látom magamat kívülről, objektíven meg semmiképp.És úgy jöttél oda, mint ha ismernélek.
Előre dőlök és zuhanok benned, beléd. Egy cseppet sem félek, pedig vaksötét van. Ahogy esem, nem érek semmihez. Furcsa. Hol vagyok? Lehet, hogy ez nem is esés, és nem a gravitáció okozza. Az ismeretlen űr teszi, ami benned van, az vonz. Nem tudom. Nem biztos, hogy kiderül.
Valami a lábamhoz ért, összerezzenek. Egy süni volt az. Na…
Szóval újra itt vagy. Még mindig nagyon szépek a szemeid. Tudom, hogy már sötét van. De akkor is látom őket, ha becsukom a szemem. Azon a téli-tavaszi tiszta napon, az éles, mégsem bántó szürkés-kék fényével talán örökre belevéste magát tekinteted az emlékezetembe.
Az felért valamilyen cél nélküli csodával. Alig tudtam megszólalni.
Mikor megismertelek, azt mondtad, hogy az egyik szemed halott. Én nem láttam úgy. Valami méltóságteljes, kérdő komorság ül pontosan ugyan úgy, mind a kettőben most is, mint mikor néztük egymást az asztalnál, ettünk, és ezt mesélted. Valami más a halott. Valami más. Lassan talán rájövök, hogy mi is.
Úgy beszélünk, mintha csak tegnap találkoztunk volna. Pedig nem. Vagy legalábbis tartottuk volna a kapcsolatot. Bár tartottuk. A kommunikáció szinte bármilyen eszköze nélkül. Most mosolygok. Milyen erős tud lenni az ilyen kapocs, az ismeretlenért, kíváncsiságból; mekkora rettenetes meggyőzőerővel bír a remény által táplált fantázia,- most is mosolygok, de inkább fanyarul.
Van valami furcsa mellékíz a számban. Évek óta. Kimegyek, iszom valamit, hátha elmúlik. Hát… nem segített. Sőt.. a fogmosás sem segít. Na majd az idő… Végül is most is segített. …”
***
“…Kutatva nézte az úr arcát. Amaz nyugodt volt, szeméből rendíthetetlen határozottság sugárzott, már-már zavarba ejtő. István lesütötte a szemét, de hirtelen ismét felkapta, mintha mondani akarna valami, szája is megnyílt, de egy hang sem jött ki rajta, fejét felszegve oldalra kapta, és nézte az ablakon át az elrobogó tájat. Pár másodpercig így maradt, leheletétől növekvő párafolt lüktetett az ablakon. Nem a tájat nézte. Gondolatai úgy rohantak a fejében, mint a töltés melletti kerítések, egyik a másik után, végeláthatatlanul, de ő nem látta a kerítéseket. Bár láthatta volna. Az ideje percről percre fogyott, a döntés ólomsúllyal nehezedett vállára, és mintha láthatatlan kezek még egyre-másra raknák rá a bizonytalanság, és a félelem rettentő súlyú zsákjait.
Kint szürke volt minden, ködös és fojtó. A vonat fékezni kezdett.
Ő kezével idegesen a hajába túrt, majd ismét a szemközt ülőre emelte tekintetét, szemöldöke megrándult, de tekintete kemény maradt.
- Nem adom el. - mondta, és hozzátette:
- Ha belepusztulok, akkor sem.
- És meg se próbáljon az úr a múltbéli dolgokkal előhozakodni, hisz azoknak semmi látnivalójuk nincs ezzel üggyel. Nem fog tudni megfélemlíteni. Még egyszer nem.
Kihúzta magát, és úgy mondta ezt büszkén, ahogy csak bírta.
A szembeülő kissé feszültebb lett, határozottsága megmaradt, de vonásai megmerevedtek. Így fürkészték egymás arcát, majd az úr élesen megkérdezte:
- Biztosan?
- Olyan biztosan uram, minthogy a halál egy napon magát is, engemet is a földbe tesz.- hangzott a válasz.
A vonat már szinte csak döcögött.
Egy darabig feszült csend volt, csak a kerekek zaja szűrődött be, meg a leszállni készülődő utasok beszéde, és ajtónyitogatása a folyosóról. Aztán az úr felállt, lesimította hátul a kabátját, fejére tette a kalapját, és anélkül hogy köszönt volna, egy pillantásra sem méltatta Istvánt, sebesen az ajtóhoz lépett, megtorpant ugyan, de aztán a korábbi határozottságával kifordult az ajtón, és hangosan becsapta maga után.
István egyedül maradt. Azt a pontot nézte az ülésen, ahol az imént még az úr ült, szemében egy könny remegett. A félelem könnye. De nem hagyta kifolyni onnan. Fogát összeszorította, és nagyot nyelt. Fejében zsongott minden, szét akarta vetni a koponyáját.
A vonat egy kis rándulással megállt, az ajtók felcsapódtak, és a peron megtelt utasokkal. …”
***
“… Csendben, szuszogva majszolta apró fogaival a süteményt. Két kézzel marokra fogta, úgy ette, de lesütött tekintetét egy pillanatra sem emelte fel. A hirtelen dühtől kipirult arcán nem látszottak szeplői, és egy-két kósza hajtincs, melyek kiszöktek copfjából homlokába lógtak, meg-meg csiklandozva a szemöldökét. Ilyenkor keze fejével alaposan megdörzsölte ott, azt hitte, ezzel megoldódik a dolog. Lassan elfogyott szamócaszínű ajkai között az édesség, és ahogy tűnt el a pír, arcán kezdtek előtűnni a jól ismert szeplőpacák. Így azért, hogy az imént még oly szorosan összeráncolt homloka kezdett kisimulni, barátságosabban nézett ki. Már csak a színes, nagykockás ruháján árulkodott pár morzsa az engesztelésre szolgáló finomságból. Látszott rajta, hogy zavarba hozta saját gyengesége, hisz akárhogy is nézzük meg lett vesztegetve, hisz elfogadta a süteményt, most már nem volt visszaút. Ő is látta, ki kellett békülni. Vagy legalább megpróbálni.
Még egy kicsit ácsorgott félig háttal, szandáljával apró kavicsokat tologatva a homokban, rá-rá lépve egyikre, másikra, mint aki elmélyülten foglalatoskodik valami komoly dologgal, aztán hirtelen megfordult, és toppantott egyet:
– Azért felhívhattál volna! Direkt anya ágya mellé tettük a telefont, nehogy ne halljuk meg, ha te hívsz! Délutánonként még a kertbe sem mentünk ki!
Arcán ismét derengeni kezdtek a rózsaszín foltok, de vonásai most inkább határozottak voltak, mint mérgesek. Most a fiú jött zavarba. Nem nézett a húgára, összehúzott, gondolkodó szemekkel nézett valamit a kislány mellett a földön. Lassan, rekedt hangon megszólalt:
-Én… én akartam, de …- és ahogy testvére vádló tekintetével találkozott tekintete elcsuklott a hangja. Pár másodpercig állt ott így, könnyeivel küszködve, görcsös tartással, válla, tagjai meg-megrándultak. Majd mint ahogy egy romos házfal megunja hordani terhei , úgy omlott térdre a fiú húga előtt, átkapva karjaival a kislány derekát, szorosan magához ölelte és zokogni kezdett.
Jó darabig így maradtak.A fiú patakzó könnyeit felitta a kislány csillogó fekete haja. …”
***
“… A hűvös szél minden lökésnél erősödött, és az eső szemetelése könyörtelen felhőszakadásba ment át. A vihar első komolyabb támadása a hegygerincen átbukva megérkezett, és egy bő negyed óra alatt végigsöpört a völgyön.
Sofía a terasz szélén megállt, bal vállat a téglaoszlopnak vetve. A hideg levegő első érintésére jólesően megborzongott, de azért összehúzta nyakánál a pulóverét és fejére emelte a kapucniját is. Kívülállóként szemlélte az ég és föld erőinek közeledő összecsapását, a hegyen fent a fák mozgása a viharos tenger tajtékos hullámait juttatta eszébe.
A kutya a fal tövében ült, oda nem csapott be az eső. A szemét nem vette le a hatalmas, dühödt lényként tomboló fák vadul csapkodó ágairól. Mozdulatlanul nézte az elkeseredett harcot.
Az eső verte a terasz palatetőjét, a levelek csattogó hangot hallattak a tépázó szélben, a máskor hangosnak tűnő patak zúgását teljesen elnyomta a vihar csatazaja. A kutya mégis meghallotta Martín lépteit, először csak a füleit hegyezte, majd a fejét hátrafordítva a fiúra, aztán a lányra nézett. A lány nem láthatta a kutya árulkodó mozdulatát, mert lehunyt szemmel, felszegett állal állt: élvezte, ahogy a szél az arcába vágja az eső hideg permetét; és szintúgy a fiú mezítlábas lépéseinek neszét sem hallhatta, mégsem rezzent össze, mikor az szorosan mögé állva baljával a lány derekát, jobbjával – annak összekulcsolt kezei felett- a vállát ölelte át, és finoman magához húzta. Sofía -még mindig csukott szemekkel- elmosolyodott, és engedte, hogy teste a fiú testének vonalához idomuljon, fejét elemelte az oszloptól, egy kis rántással lelökve róla a kapucnit, a fiú vállára tette. A halántékánál érezte Martín többnapos, már egy csöppet sem szúrós borostás arcát, és még szélesebbre húzódott arcán a mosoly.
Kinyitotta a szemét, és így nézték tovább az eső ritmikusnak tetsző verését, és a kiszámíthatatlan formájú és árnyalatú felhők előtűnését a hegytetőn az eső szürkéskék függönyén át.
A szél ugyan fújt, de a földből sugárzott a meleg a délutáni tikkasztó hőség miatt. Egészen fent a hegyen, ahol már el is állt az özönvízszerű eső, a fák közül nehéz pára kezdett felszállni, de a szél hamar alákapott, és szaladt vele a völgy felé.
- Szép vagy. – mondta egy idő múlva Martín halkan, végtelen békével a hangjában.
Sofia szeme megrebbent egy pillanatra, de tekintete továbbra is a fákon függött.
- Kis cseppekben a szempilládra ültek az esőcseppek. Azok is szépek. – szólalt meg ismét a fiú, és hangján hallatszott, hogy mosolyog.
-Azok szépek is. – mondta a lány kissé dacosan, a szemét összehúzva.
Egy jó percig csendben maradtak. A lány törte meg a csendet:
- Tudtál aludni végül? Vagy az eső felvert?
- Tudtam valamennyit, de egyébként igen, az eső ébresztett fel, tudod, hogy mindig onnan esik,- fejével a hegy felé bólintva,- és kopog a párkányon, de nem baj. Ha így esik, úgysem indulunk el semerre, és akkor ágyba bújhatunk korán.
Míg a mondat elejéből egy kis lemondás érződött, a végét már gyöngéd elégedettséggel ejtette ki, és Sofía nem csak hallotta ezt, de azt is érezte, ahogy a fiú ölelése szorosabb lett.
Martín kézfejével megsimogatta Sofía arcát, majd az oldalán végigsimítva a lány testét, combján megpihent a keze.
- Te libabőrös vagy. Fázol? – kérdezte hirtelen Martín, kis megütközéssel a hangjában -Miért nem szólsz?
- Mert jólesik. -válaszolta Sofía egyszerűen.
- Kihozhatok egy takarót. Vagy bemenjünk? – ajánlotta a fiú, de szinte szavába vágott még a válasz:
- Nem. Nem. Inkább főzzünk egy teát. Maradt reggel a citromból, nem emlékszel?
- Nem tudom, de megnézem szívesen. – és már mozdult is volna, de Sofía a keze után kapott, és nem hagyta eltávolodni a fiút:
- Nem kell, hagyjad csak. Úgyis mindegy, ha nincs. – húzta fel a vállát, majd így folytatta:
- Maradj inkább még így. – és még jobban magához szorította a fiú rákulcsolódó karjait.
Mindketten mosolyogtak. Bár nem láthatták egymás arcát, mindketten tudták anélkül is, hogy a másik boldog, nagyon boldog akkor és ott. …”
0 Válaszokr to “ami kútfőből”