A nap végén jó sokan beültünk a szokásos helyre, próbáltuk alkoholban feloldani a feszültséget.
Nem sikerült. Nem is sikerülhetett igazán. Rém furcsa nap volt. Szar nap volt. (Hogy klasszikustól idézzek – Khalid -: “Elveszteni egyensúly. (…) lenni szar nap…én hagyni itt ez buzi ország.”  ez lenne a jó ötlet…)

Amikor egy másik fiatal kolléganőm és én megöleltem az egyik elküldött több(kis)gyerekes családapát, ő tettetett felháborodással, vigyorogva azt kérdezte, hogy ahhoz, hogy őt nők ölelgessék az kellett, hogy kirúgják, és hogy ha ezt tudta volna…! Ez elsőre megmosolyogtató. Másodszorra nézve azt hiszem elgondolkodtató…

Kicsit ez jutott az ilyen fajta ‘energiabefektetésről’ eszembe:

“A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát vettem, mert ez a legelegánsab s a legolcsóbb. Amíg a növényt csomagolták, ezt mondtam:

- Maga a szerelemből és a halálból él; mint a regényírók. Árulja el, melyik a jobb üzlet?
A virágárusnő harmatot permetezett a rózsára, s nagyon finoman felelte:
- Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, legalább tíz dáliát küldene neki.”

(Márai Sándor – Négy évszak – Március – Szerelem és halál)

Hogy ez miért van? Mármint miért van hogy búcsúzáskor az ember hajlamosabb érzelmesebb, érzelmileg nagylelkűbb lenni…? És nem csak ilyen drámai-búcsúzkodós helyzetben, ami mindenkiből előhozza a szánakozást, hanem hétköznapi találkozásokkor is.  Olyan kicsit ez, mintha mindenki megpróbálna  hozzátenni még valamit a kapcsolathoz/helyzethez az utolsó pillanatban… mármint  addig korábban ki nem fejezett hevességgel tud sajnálkozni, búcsúzni, ‘szeretni’… de ez a bizonygatás sok esetben olyan felületes, és átlátszó, és mégis csinálják(/juk?).  Mármint, mindenki ismeri az ‘Annnyira örülök, hogy találkoztunk.’, ‘Igen, mindenképp meg kellene ezt ismételni, nagyon jó volt’, ‘Szuper, hogy jöttetek, nagyon jól elvoltunk’ mondatokat 100 dolláros mosollyal megtámogatva,  közben meg az egész kamu. Távolabbi rokonok esetében különösen igaz ez a viselkedés, (ugye.). Abszolút furcsa (és mégsem).
Ebben a mostani helyzetben is mindenki (én is) rettentően sajnálkozott olyanok miatt is, akihez valójában soha, egy percig nem volt igazán köze. Vajon nekik, akiktől búcsúzunk nekik számít ez, vagy ők is ismerik a másik oldalról (is) ezt az érzést?
Furcsa.

Adhattam vért :)
Épp csak megvolt a hemoglobin szint, de megvolt! Plusz volt egy kis szédülés, ami eddig még nem igazán, aztán az meg is maradt enyhe fejfájásba fordulva. De ennyi.
Hihi :)

Aztán itthon egy kis nutella helyrerántott, a fejfájás maradéktalanul elmúlt, és így megvarrtam a hálószoba függönyt – végre! :) A függönyt… :D (0:49-től ‘kezdődik’, a téma szmpontjából 1:00-nél van a tetőpont…:)

Plusz elkészült a legújabb hangulatfelelős dekoráció – az eddigiek mellé – a fürdőszobába… szerintem mesés. Szó szerint… mintha 4 éves óvodás kislány volnék :P

Meg készült más is… Zsófi, ez majd téged érdekelhet :)

Piresian Beach – Fuck Your Mind   ezen belül is ez: Take me

Beszéltem Anyával napközben, mert írta nekem, hogy elesett és megsérült az ujja, és gondoltam jó volna kideríteni mennyire súlyos az ügy. Hála az égnek nem volt az. Aztán a beszélgetés közben mellékesen megkérdezte, hogy egyébként mikor érek haza délután-estefelé, aztán végül kiderült, hogy végül is nem is olyan fontos, hogy otthon legyek, mert bár nekem hoz valamit, de nem kell otthon lennem hozzá, hiszen meglepetés, és majd meglátom, ha hazaérek. (Gondolhatjátok hogy furdalta a kíváncsiság az oldalam!:)

Donáttal elmentünk munka után a Vörösmarty térre,  forralt boroztunk egy drágát, meg lefagyasztottuk az összes kiálló testrészünket, meg természetesen vettem valamit: az első* díszeket a majdani első karácsonyfámra :)
(bár ez így csak félig igaz, mert már vettem alapanyagokat és csináltam 2 díszt (mintegy 3 óra alatt :D) a leendő fácskára).
Aztán amikor hazaértünk, már a ház előtt láttam, hogy ott van Anya, mert égtek a lámpák a lakásban, és én úgy szaladtam fel a lépcsőn, mint akit vérebek üldöznek :)

És tényleg ott volt. És a meglepetés az (volt), hogy egy nagy zacskóban ott várt adventi naptár jelleggel 24 ajándék, és minden nap csak egyet bonthatok ki karácsonyig! :)
Szóval kaptam 24  hasznos és/vagy izgalmas és vagy finom dolgot!
Hát milyen aranyos Anyukám van már?!  (sóhajt:)

Azt mondta, hogy ez csak hála, meg most már ‘ő jött’ mert előző években mindig mi csináltunk ilyesmit Évivel neki. De mi csak apróságokat, kis édességeket rejtettünk el a lakás legkülönbözőbb pontjain, nem komplett ajándékokat!
Meg amúgy is ő nevelt fel, meg áldozta ránk az életét… szóval szó nincs arról, hogy bármivel is még ‘ő jöjjön’…. és mégis mindig ‘jön’.

Olyan kedves!
Ugye, hogy ez csodálatosság? :)