good to me

Elkezdtem a Ne bántsátok a feketerigót! (cserébe kialvatlan vagyok …:)
Máris van egy kedvenc részem:

“Alexandra nénit mérhetetlenül izgatta öltözködésem. Hogyan lesz úrinő belőlem, ha nadrágban járok? Mikor erre azt mondtam, hogy  szoknyában nem tudok játszani, azt mondta, nem kell olyasmi játszanom, amihez nadrág kell. Alexandra néni elképzelése szerint babatűzhellyel és teáskészlettel kellett volna játszanom, és azt a gyöngyöt hordanom, amelyet születésemkor kaptam tőle ajándékba – ezenfelül pedig apám magányos élete napsugarának kellene lennem. Erre én azt feleltem, hogy valaki nadrágban is éppen úgy lehet napsugár, Alexandra néni viszont kijelentette, hogy napsugár módjára is kell viselkednem, és hogy én jónak születtem, de évről évre mind rosszabb leszek. Alexandra néni nagyon megbántott, és bizony alaposan össze kellett szorítanom a fogam, hogy hallgassak, de amikor megkérdeztem Atticus, mi a véleménye, azt mondta, hogy volt már elég napsugár a családban, és sose zavartassam magam, járjak úgy, ahogy nekem tetszik.”

És legyen egy jó zene is: The White Stripes – Good to me

Jack Kerouac – Úton

Nehezen haladok vele, de pár szép kép biztosan maradandó lesz belőle.

Példának okáért tekintsük ezt:

“Terry hozta a reggelimet. Útra készen álltam már a tarisznyámmal, és lódultam volna New Yorknak, csak még a pénzemet kellett felvennem Sabinalban. Tudtam, hogy ott vár. Mondtam Terrynek, hogy indulok. Azt mondta, hajnalig forgatta a fejében a dolgot, és megbékélt vele. Könnytelenül csókolt meg a kertben, és két sor szőlő közt megindult visszafelé. Néhány lépés után megfordultunk, hiszen párbaj a szerelem, és még egyszer jól megnéztük egymást.”

Ez például szép.

és milyen igaz.

Karinthy Frigyes – Capillaria – részlet

” Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.”

 

 

a búcsúzás nagyvonalúsága.

Január harmadik hete elég érzelem-gazdagra sikerült. Na jó, igazából nagyon megrázó volt.
A munkahelyemen felsőbb utasításra kirúgták az ott dolgozók egyhatodát, több, mint 50 embert.
Nincs kedvem kitérni itt a részletekre, arról egész értekezést lehetne írni… a pattanásig feszülő csendtől az irodák folyosóján, a kétségbeesett pillantásokról, és  szemekben rezgő könnyekről, a visszafojtott lélegzetekről és a felszakadó sóhajtásokról,…(a dolog  embertelenségéről).

A nap végén jó sokan beültünk a szokásos helyre, próbáltuk alkoholban feloldani a feszültséget.
Nem sikerült. Nem is sikerülhetett igazán. Rém furcsa nap volt. Szar nap volt. (Hogy klasszikustól idézzek – Khalid -: “Elveszteni egyensúly. (…) lenni szar nap…én hagyni itt ez buzi ország.”  ez lenne a jó ötlet…)

Amikor egy másik fiatal kolléganőm és én megöleltem az egyik elküldött több(kis)gyerekes családapát, ő tettetett felháborodással, vigyorogva azt kérdezte, hogy ahhoz, hogy őt nők ölelgessék az kellett, hogy kirúgják, és hogy ha ezt tudta volna…! Ez elsőre megmosolyogtató. Másodszorra nézve azt hiszem elgondolkodtató…

Kicsit ez jutott az ilyen fajta ‘energiabefektetésről’ eszembe:

“A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát vettem, mert ez a legelegánsab s a legolcsóbb. Amíg a növényt csomagolták, ezt mondtam:

- Maga a szerelemből és a halálból él; mint a regényírók. Árulja el, melyik a jobb üzlet?
A virágárusnő harmatot permetezett a rózsára, s nagyon finoman felelte:
- Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, legalább tíz dáliát küldene neki.”

(Márai Sándor – Négy évszak – Március – Szerelem és halál)

Hogy ez miért van? Mármint miért van hogy búcsúzáskor az ember hajlamosabb érzelmesebb, érzelmileg nagylelkűbb lenni…? És nem csak ilyen drámai-búcsúzkodós helyzetben, ami mindenkiből előhozza a szánakozást, hanem hétköznapi találkozásokkor is.  Olyan kicsit ez, mintha mindenki megpróbálna  hozzátenni még valamit a kapcsolathoz/helyzethez az utolsó pillanatban… mármint  addig korábban ki nem fejezett hevességgel tud sajnálkozni, búcsúzni, ‘szeretni’… de ez a bizonygatás sok esetben olyan felületes, és átlátszó, és mégis csinálják(/juk?).  Mármint, mindenki ismeri az ‘Annnyira örülök, hogy találkoztunk.’, ‘Igen, mindenképp meg kellene ezt ismételni, nagyon jó volt’, ‘Szuper, hogy jöttetek, nagyon jól elvoltunk’ mondatokat 100 dolláros mosollyal megtámogatva,  közben meg az egész kamu. Távolabbi rokonok esetében különösen igaz ez a viselkedés, (ugye.). Abszolút furcsa (és mégsem).
Ebben a mostani helyzetben is mindenki (én is) rettentően sajnálkozott olyanok miatt is, akihez valójában soha, egy percig nem volt igazán köze. Vajon nekik, akiktől búcsúzunk nekik számít ez, vagy ők is ismerik a másik oldalról (is) ezt az érzést?
Furcsa.

hogy, hogy nem megint Máraihoz ‘kellett’ nyúlni…

” Az emberek szeretettel ölik  egymást, mint valamilyen láthatatlan, halálos sugárral. Még több szeretet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát? Nézz körül, nézz be a lakások ablakán, nézz a szemekbe, hallgasd panaszaikat, s mindenütt ugyanazt a kétségbeesett feszültséget találod. Nem bírják elviselni a környezetük szeretetigényét. Egy ideig viselik, alkudoznak, aztán elfáradnak. Akkor következik a gyomorsav. A gyomorfekély. A cukor. A szívzavarok. A halál.
Te láttál összhangot, békét?… Hát lehet, talán Peruban. De itt, nálunk a mérsékelt égöv alatt, nem tud kivirulni ez a csodálatos virág. Kibontja néha szirmait, aztán gyorsan elfonnyad.”

mert rég volt már(ai).

Márai Sándor – Arról, hogy az emberek kiszámíthatatlanok

Mert az emberek teljességgel kiszámíthatatlanok. Hiába ismersz harminc éve egy embert, nem tudod megjósolni, hogyan viselkedik majd a sikerben vagy a balsorsban. Hasztalan ismered egy ember jellemét, köznapi szokásait, értelmét, szívét, reflexmozdulatait – az ember csodálatos és titokzatos marad, akkor is, ha máskülönben félhülye. A csapásra talán rikoltással és örömkiáltással válaszol, a siker néha megtöri, lehangolja. Néha egészen érthetetlen alkalomból dühöngeni kezdenek az emberek; például elviseltek gyászt, megaláztatást, anyagi, testi vagy erkölcsi szerencsétlenséget, de aztán egy pillanatban gyilkolni, vagy hörögni és üvöltözni kezdenek, mert a villamos nem jön idejében, vagy szorít a cipõjük. Kiegyensúlyozott, mértéktartó emberek egészen különösen válaszolnak valamilyen útszéli megjegyzésre: mintha lényük titkos sebét érintetted volna meg. Van, aki nem bírja el a telefon csengését, más kadarkát kér, mielõtt a bitóra vezetik. Az állat, a kõ, a növény is szabályosabb, kiszámíthatóbb, a vihar és a földrengés megbízhatóbb, mint egy ember. Az emberek csodálatosak.

+ zene:
Wolfmother – Woman

Jonathan Safran Foer – Minden vilángol (részlet) “Ez nem egy dolog, ami el lehet képzelni.”

” De nagyapa nem érte be ennyivel. – Mondja el neki – mondta -, mondja el neki, mi történt. – Nem szégyenkeztem és nem rettegtem. Semmi se voltam. Csak tudni akartam mi következik. (Nem úgy értem, hogy mi következik Augustine történetében, hanem nagyapa és őközötte.) – Felsorakoztattak bennünket – mondta Augustine. – Voltak listáik. – Nagyon szisztémásan csinálták. – Fordítottam a hősnek, ahogy Augustine beszélt.  – Felgyújtották a zsinagógát. – Felgyújtották a zsinagógát. – Ez volt az első, amit csináltak. – Ez volt az első. – Aztán mindenkit felsorakoztattak. –Arról fogalma sincsen senkinek, milyen érzés volt mindezt végighallgatni, azután elismételni, mert amikor elismételtem, úgy érzetem, mintha újból átélném. – És aztán? – kérdezte nagyapa. – A város közepén történt. Ott – mondta az asszony, és a sötétség felé bökött. – Kitekerték a Tórát az orruk előtt. Rettenetes. Apám minden könyvet megcsókoltatott velünk, ami megérintette a földet. Szakácskönyvet. Mesekönyvet. Krimit. Színműveket. Regényeket. Még üres naplót is.
A tábornok végigvonult a sorba állított emberek előtt, és megparancsolta, hogy köpjék le a Tórát, aki nem teszi meg, annak az egész családját kiirtják. – Ez nem igaz – mondta nagypapa. – De igaz – közölte Augustine, és nem sírt, ami engem igencsak meglepett, de most már tudom, hogy megtalálta a helyét a melankólikájának, amely a szeménél számosabb maszk mögé rejtett. – Az első ember Joszéf volt, a suszter. A sebhelyes arcú azt mondta, köpjön, és Rebeka halántékához fogta a pisztolyát. A lánya volt, nekem jó barátnőm. Gyakran kártyáztunk náluk – mondta a sötétség felé bökve -, és megosztottuk a titkainkat a fiukról, akikbe szerelmesek voltunk, akikhez feleségül akartunk menni. – Köpött? – kérdezte nagyapa. – Köpött. Aztán a tábornok azt mondta, taposson rá. – És megtette? – Meg. – Rátaposott – mondtam a hősnek. – Aztán odalépett a következő személyhez, Izzyhez. Ő tanított rajzolni a házában, ami ott állt – mondta, és a sötétség felé bökött. – Sokáig fennmaradtunk, rajzoltunk, nevetgéltünk. Voltak esték, mikor apa lemezeire táncoltunk. Barátom volt, és mikor a felesége megszülte a kicsit, én gondoztam, mintha az enyém volna. Köpj, mondta a kék szemű ember, azzal Izzy feleségének szájába tömte a pisztolyát, így ni, – mondta, s ujját a szájába dugta. – Köpött? – kérdezte nagyapa. – Köpött. – Köpött – mondtam a hősnek. – És akkor a tábornok megátkoztatta vele a Tórát, és ezúttal Izzy fiának a szájába nyomta a pisztolyt. – És köpött? – Köpött. És aztán a tábornok megparancsolta, hogy tépje össze a Tórát. – És összetépte? Össze. – És akkor a tábornok az én apámhoz ért. – Túl sötét volt ahhoz, hogy lássam: nagyapa lehunyja a szemét. – Köpj – mondta neki. – És köpött? – Nem – felelte Augustine, méghozzá úgy, mintha bármely más szó volna bármely más történetből, és nem bírna olyan súllyal, mintha ennek a történetnek volna tartozéka. – Köpj, mondta a szőke tábornok. – És ő nem köpött? – Augustine nem mondta, hogy nem, hanem jobbról balra ingatta a fejét. – Anyám szájába tette, és azt mondta, köpj, vagy… – Az anyja szájába tette. – Nem – mondta a hős alig hangerővel. – Itt és most megölöm, ha nem köpsz, mondta a tábornok, ő mégse köpött. – És? – kérdezte nagyapa. – És megölte. – Elárulom, attól volt olyan ijesztő a történet, hogy olyan gyorsan zajlott. Nem az, ami a történetben történt, hanem ahogy a történetet elmondták. Úgy éreztem, nem lehet leállítani. – Nem igaz – mondta nagyapa, de csak úgy maga elé. – Ekkor a tábornok a négyéves kis húgom szájába nyomta a revolvert. Ő nagyon sírt. Erre emlékszem. Köpj, mondta a tábornok, köpj, vagy… – És köpött? – kérdezte nagyapa. – Nem – mondta Augustine. – Nem köpött – mondtam a hősnek. – Miért nem köpött? – És a tábornok lelőtte a kis húgomat. Nem bírtam odanézni, de emlékszem a puffanásra, ahogy a teste földet ért. Most is azt a hangot hallom, ha valami, bármi, a földre esik. – Nem akarok többet hallani – mondta a hős, úgyhogy ezen a ponton abbahagytam a fordítást. (Jonathan, ha a többire még most se vagy kíváncsi, akkor ezt ne olvasd el. De ha folytatni akarod, azt ne kíváncsiságból tedd. Az nem elégséges ok.)
A nővéremről letépték a ruhát. Gyereket várt, jó nagy hasa volt. A férje a sor végén állt. Itt volt a házuk. – Hol?  – kérdeztem. – Itt, ahol állunk. Most a hálószobájukban vagyunk. – Honnét tudja?  – Emlékszem, nagyon fázott, pedig nyár volt. Lehúzták a bugyiját, és egy ember odadugta neki a puskáját, és a többiek annyira nevettek, még most is emlékszem a nevetésükre. Köpj, mondta a tábornok apámnak, köpj, vagy lőttek a kisbabának. – És köpött? – kérdezte nagyapa. – Nem – mondta az asszony. – Elfordította a fejét, a nővéremnek meg odalőttek. – Miért nem köpött? – kérdeztem. – De a nővérem nem halt meg. Így aztán a szájába dugták a puskát, miközben ő a földön feküdt és sírt és sikoltozott, a kezével meg odalenn szorongatta, ahonnét folyt a sok vér. Köpj, mondta a tábornok, különben lelőjük. Kérem, mondta az apám, ha lehet, ne így. Köpj, mondta a tábornok, különben hagyjuk, hogy itt vérezzen el, lassan fájdalmak között. – És köpött? – Nem. Nem köpött. – És? – És nem lőtték le a nővéremet. – Miért? – kérdeztem. – Miért nem köpött? Mert annyira vallásos volt? – Nem – felelte az asszony. – Nem is hitt Istenben. – Bolond volt – közölte nagyapa. – Téved – mondta az asszony. – És aztán? – kérdeztem, és bevallom nagyon szégyelltem magam a faggatózásért. – Apám homlokára szorította a puska csövét. Köpj, mondta a tábornok, és megölünk. – És? – kérdezte nagyapa. – És köpött. – A hős néhány méterre tőlünk, földet kotort egy becipzározható műanyag zacskóba. Később azt mondta, ezt a nagymamamájának gyűjtötte, arra az esetre, ha netán valaha mégis elmondja neki, hogy itt járt. – Hát maga? – kérdezte nagyapa. – Maga hol volt? – Ott voltam én is. – Hol? Hogyan menekült meg? – A nővérem, mondtam már, nem halt meg. Otthagyták a földön fekve, miután alulról belelőttek. Megpróbált elkúszni. A lábát nem bírta használni, de a kezével, a karjával vonszolta magát. Vércsíkot húzott maga után, és félt, hogy ezen a nyomon majd rátalálnak. – Megölték? – kérdezte nagyapa. – Nem. Csak álltak, és röhögve nézték, ahogy elvonszolja magát. Pontosan emlékszem a nevetésükre. Ilyen volt – azzal belenevetett az éjszakába -, HA HA HA HA HA HA HA HA HA HA HA. A gójok mind nézték az ablakukból, ő pedig odakiáltott mindnek, segítsetek, könyörgök, segítsetek, végem van. – És segítettek? – kérdezte nagyapa. – Nem. Mind elfordították az arcukat, és elbújtak. Nem hibáztatom őket. – Miért nem? – kérdeztem. – Azért – mondta nagyapa Augustine helyett -, mert ha segítenek, őket is megölik a családjukkal egyetemben. – Én máig hibáztatnám őket – mondtam. Maga meg tud nekik bocsátani? – kérdezte nagyapa Augustine-t. Az asszony lehunyt szemmel mondta: nem, nem tudok nekik megbocsátani. – Én vágynék rá, hogy segítsen valaki – mondtam. – De te sem segítenél – mondta nagyapa -, ha az lenne a következménye, hogy a családodat kiirtják. (Ezen sokáig gondolkodtam, és beláttam, hogy igaza van. Csak kicsi Igorra kellett gondolnom, hogy belássam, én is elfordítottam volna a fejemet, és elbújtam volna.)
Akkora volt már a homály, mert késő volt, és mert kilométer hosszat sehol nem volt mesterséges világítás, hogy nem is láttuk egymást, csak a hangokat hallottuk. – A kezén kivonszolta magát Trachimbrodból, az emberek meg végig figyelték az ablakaikból, és elfordították az arcukat és elbújtak. Én ezek közül az emberek közül senkit nem hibáztatok. – De megbocsát nekik? – kérdezte nagyapa. – Nem – felelte Augustine. – Hogy hogy nem bocsát meg nekik, ha egyszer tudja, hogy megölték volna őket, ha segítenek? Mondjuk megölnek ötöt, ha egynek segítenek? – Maga megbocsátana nekik? – Igen – felelte nagyapa. – Igen, megpróbálnék. – Maga ezt csak azért mondja, mert el sem tudja képzelni, milyen az. – De, el tudom képzelni. – Ez nem egy dolog, ami el lehet képzelni. Csak úgy van. Utána nincs mit elképzelni.
- Rém sötét van – mondtam, ami nagyon furán hangzott, de néha jobb, ha az ember mond valami furát, mint ha nem mondana semmit. – Igen – mondta Augustine. – Rém sötét van – mondtam a hősnek, aki visszatért a földes zacskókkal. – Nagyon sötét van – mondta ő. – Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen messze kerüljek a mesterséges fényforrásoktól. – Igaz – mondtam. – Aztán mi történt vele? – kérdezte nagyapa, – Megmenekült, ugye? – Igen. – Valaki megmentette? – Nem. Száz ajtón bekopogtatott, és egyet sem nyitottak ki. Bevonszolta magát az erdőbe, ahol a nagy vérveszteségtől elaludt. Éjjel fölébredt, addigra rászáradt a vér, s habár olyan érzése volt, mintha meghalt volna, csak a baba halt meg. A baba kapta a golyót, és megmentette az anyját. Csoda. – Most minden túl gyorsan ment végbe ahhoz, hogy követni tudjam. Egészen meg akartam érteni, de minden szóhoz egy évre lett volna szükségem. Nagyon lassan neki tudott indulni. A vérnyomokat követve visszament Trachimbrodba. – Miért ment vissza? – Mert fiatal volt, és nagyon ostoba. (Ezért ment vissza, Jonathan?) – Félt, hogy megölik, igen? – Attól csöppet sem félt. – És mi történt? – Nagyon sötét volt, és a szomszédai mind aludtak. A németek már Kolkiban jártak, tőlük hát nem kellett félnie. Bár akkor sem félt volna, ha. Végigjárta az elnémult zsidó házakat, és összeszedett mindent, minden könyvet, ruhát, mindent. – Miért? – Hogy ne vigyék el. – A nácik? – Nem – mondta az asszony-, a szomszédok. – Nem – mondta nagypapa. – De igen – mondta Augustine. – Nem. – De igen. – Nem. – Odament a hullákhoz, amelyeket otthagytak egy gödörben a zsinagóga előtt, és kiszedte az aranytöméseiket, levágta a hajukat, amilyen rövidre csak tudta, a saját anyjáét is, a férjéét is, a sajátját is. – Miért? Hogyan? – Aztán? – Ezeket a holmikat elrejtette az erdőben, hogy megtalálja, amikor visszajön, aztán továbbment. – Hová? – Mindenfelé. – Hová? – Oroszországba. Máshová. – És aztán? – Aztán visszatért. – Miért? – Hogy összeszedje, amit elrejtett, és megnézze, mi az, ami megmaradt. Mindenki, aki visszament, biztosra vette, hogy megtalálja a házát, a barátait, a rokonait, akiket a szeme láttára gyilkoltak meg. Azt mondják, a világ végezetén eljön a messiás. – Csak hogy a világnak nem lett vége – mondta nagypapa. De vége lett. Csak ő nem jött el. – És miért nem jött el? – Ez volt a lecke, amit a történtekből megtanultunk – hogy nincsen Isten. Az összes rejtőzködő arcra szüksége volt, hogy ezt bebizonyítsa nekünk. – Mi van akkor, ha ez a hitük egy próbatétele volt? – kérdeztem. – Nem hihetek egy olyan Istenben, aki így teszi próbára a hívőket. – Mi van akkor, ha nem állt módjában? – Olyan Istenben nem hihetek, akinek nem ált módjában megakadályozni a történteteket. – Mi van akkor, ha az ember volt és nem Isten, aki mindezt véghezvitte? – Az emberben sem hiszek. “

Ja!
Befejeztem Douglas Coupland-tól  A rágógumitolvajt, csak erről megfeledkeztem, mert közben Anya kihozta a könyvtárból Jonathan Safran Foer-től a Minden vilángolt, és azt is elolvastam gyorsan, mert neki a másik könyve is tetszett, bár az is ugyanilyen zavaros volt, A Rém hangosan és irtó közel. De a legújabb könyve, a Tree of Codes, na az milyen durva! idesüss, és ilyen végig. Hát ezt vajon ki fogja lefordítani, ha le lehet egyáltalán…?!
Szóval ezekről nem is írtam még semmit se, pedig kellene, mert nem fogok tudni ‘idézni’ belőlük, mert  a rágógumitolvajos az kölcsön könyv, a Minden vilángol meg ugye könyvtári…

Szóval ezekkel a kóstolókkal nemsokára előrukkolok, de az egyik kedvenc képem gyorsan az A rágógumitolvajból: helyzetkép, Bethanyt váratlanul ‘dobja’ a pasija, levelet ír lelkiállapotáról az ismerősének:

“Emlékszem, általánosban egyszer mentem hazafelé, és egy kocsi belerohant egy cseresznyefába, aminek  minden virága egyszerre lehullott. Most ez vagyok én.”

Ez olyan szép, és olyan szomorú, szerintem.Olyan szép :(

Most csak ennyi, de majd kicsit ajánlgatom a fent említett könyveket!De most mennem kell olvasni a Hősöm terét … ;)

Parti nagy lajos – Van baj mindenhol

(Mint egy bonctermi ruhatárban. Nyakkendők, női toalett. Szép Róza törzsvevője. Ha beszorulnák két üveg közé. Szabó Ludmilla testtájai. Megszökni egy fenyőfával. Nem tudni, kiben mi lakik. A Gyárikutya káefté. Tarkahányás. Koketta a Szentestén. Ugyan már! A véletlen a hazugság spanyolfala. Rövid verés pisztolytáskával. Sós mogyoró. Pedikűr neglizsében. Corpus delictik. Fenyőtűk széthányt szőnyegén. Az altest eluralkodása. Ördögi bosszú. Ki az a Fenyő? Tigriscsomó. Akupunktúra epére. A vörös hajú nő visszatér. Legjobb póráz az ember. Ki fogunk rándulni.)

Tudja, Madám, hogy csak egy bonctermi ruhatárban lehet ilyen szürke a reggel? De még ott is, csókolom, egy-egy piros kardigán, egy Telemázlis reklámszatyor, vidáman csöpögő csap, valami ott is van, s nem csak a száraz fenyőtűk neszelése a szalagparkettán éjjel-nappal, nem ez a mókusfűrész. Úgyhogy, isten bocsássa meg, én nyitott porszívóval alszok, Madám, azóta föltétlenül a kinyitott porszívómmal.

Hogy mióta van ez az azóta, kis részletekben bontakozik ki a nyelvhomályból, Szép Róza nekem már összerakva adja tovább, lehet, hogy ügyetlenül vagy elkapkodva, de folyton az jár a fejében, hogy nem kéne-e valakinek szólni egy hivatalos helyen, talán érteni fogom, miért.

A mondat a bonctermi ruhatárról január elején hangzik el, mikor az ünnepek után először nyit ki a Csarnok, s aki ezt félig Szép Rózának, félig a csibészforma, sőt pecérbitang emberiségnek adresszálja, az háromnegyedes irhakabátot, valamint fekete napszemüveget visel, és nyakkendőket válogat egy kempingasztalon a női toalett nyitott ajtajában. Illetve hát női-férfi, Szép Róza üzemelteti, a nyakkendő csak mellékes, abba is fogja hagyni, ezek után látni se bírja a nyakkendőt, se nyakban, se kézben, se sehol.

Az illető láthatóan finomabb ember, üvegből például egyáltalán nem iszik, kávét se, semmit, ezt többször elmondja, ugyanakkor nem teljesen kompletta, azt Szép Róza egész biztosra állítja nekem, hogy nem.

Mert mondjam meg, mire lehet vélni, ha valaki nyakkendő-válogatás közben abszolút váratlanul odadugja egy idegen asszony, konkrétan az ő, Szép Róza orra alá a pecsétgyűrűjét, melyben ipari gyémánt van, és azt mondja halkan, méltóságteljesen: üvegvágó.

Ha netán beszorulnák két üveg közé.

De ez még hagyján. Mert így vagy úgy, sok kuncsafttal kialakul ismeretség. Főleg, ha minden nap eljön az illető, ebéd előtt, mint a menetrend, elkerülhetetlen, hogy váltsanak néhány társasági szót közömbös témáról. Csak az irhakabátos abba is folyton belekever valami furcsát. A normálisságba. Mintha két adó szólna egyszerre a rádióban, mit tudja ő, hogy például a Szamos árad, máshol apad, s közben ugyanazzal a hangsúllyal egy olyan intimitás, amit az ember nem a piacon beszél meg. Hogy Szabó Ludmilla testrészei ilyen meg ilyen. S nem felsőtesten, elhihetem. Aztán mintha nem történt volna semmi, megint a lavinaveszély Svájcban vagy a melegfront.

Négy-öt nap beletelik, mire Szép Róza kihámozza, hogy mi a baj, hogy ez a bizonyos rúzslila testrészű nő fogta magát, és lelépett. Szóval elhagyta a napszemüveges férfit, na. Ha el, hát el, ez se tartozik másra, de mindegy. El van keseredve az elhagyott fél, ki akarja beszélni magából. Teheti, mert ő, Szép Róza az összes ilyesmit elereszti a füle mellett, legalábbis úgy csinál. Mind úgy csinál az ember, pedig kukkol a halálig, így van berendezve.

Hanem az már mégiscsak fixa idea, hogy a közös fenyőfájukkal!

Igen, jól hallom, ő is megborzongott, de feketén-fehéren ez hangzott el, hogy Szabó Ludmilla a karácsonyfával szökött meg. Méghozzá az ünnep utolsó éjszakáján, miközben ez az irhaember szolgálatban volt az ilyen és ilyen káefténél. Hat kiképzett gyárikutyának csoportvezetője ott ő éjszakánként, és észnél kell lennie, percre észnél. Mert a nagybetűs életben, Madám, ami nem véce meg nyakkendősdi, roppantul kell vigyázni, mondta a férfi. Lévén sosem tudni, kiben mi lakik. Hát tudni?

Azt bizony tényleg nem tudni, felelte Szép Róza.

De úgy képzeljem el, egy tisztára átlagos kinézésű ember, szinte nyájas, négy-öt nyakkendőt is kézbe vesz naponta, rángatja, morzsolgatja, mindig a legordináribbat, mármint színre, hogy egy Pityu papagáj abba belesápadna. Éjjelente meg pitbullokat apportíroz valami raktárudvaron, és géppisztollyal nézi a tévét. Egyszer 0 órakor, egyszer pedig 4.30-kor hazatelefonál jó éjt, illetőleg jó reggelt kívánni.

Mert az ember, Madám, csak a sírja bemohozott ölében lehet nyugodt.

Szép Rózának már a száján volt, hogy tessék hagyni őt a vevő úrnak az ilyen beszéddel, de mire bátorságot vett volna, újból mosolygott ez az illető, fütyörészett, próbálgatta maga elé a nyakkendőt, kérte szépen a tükröt, hogy lássa, jól áll-e neki.

Úgyhogy Szép Róza azt mondta inkább, nagyon elegánsnak tetszik benne lenni, ez még a tegnapi orchideásnál is vidámabb. Pedig csak csiricsáré volt, vidám, mint a tarkahányás, és akkora, hogy egy ló nyakából is lelógott volna a földig. Gondolta, ha dicséri, hamarébb megszabadul, vásárlásig úgyse jutottak sose, csak a próba volt mindig, a válogatás, meg ezek a jégtáblaszerű mondatok.

Nem is emlékszik rájuk pontosan. Azt kihámozta, hogy ez az élettárs, a Ludmilla, már a szentestén is furcsán viselkedett, megmondva az igazat, kihívóan. Túl sokat szemezett, Madám, és remélem, tetszik tudni, hogy kivel. Igen, és ezen se most, se akkor nem nyitott vitát, jól gondolja a Madám, azok a csillagszórók nem maguktól gyulladtak ki, amikor csak úgy kigyulladtak.

Ugyan már, mondta erre Szép Róza keresetlenül és önkéntelenül. És ez talán baj volt, hogy ő véleményt formál, meg beleavatkozik. Attól fogva a bonctermi embert le se lehetett vakarni róla.

Igen, Madám? Igen? És az is ugyanmár, hogy kétszer, hajszálpontosan kétszer megszólalt a telefon, mely azonnal meg is szakadt? Van ilyen véletlen szenteste ünnepén? Nincs! A véletlen az csak a hazugság spanyolfala.

Ezt már sziszegte, aztán el is állt fölindulásában a szava, és kolbászszínű lett a bőr az arcán. Másnap elmesélte a folytatást, hogy a csillagszóró-ügy után mi következett. Viszály. Illetve rövid verés üres pisztolytáskával, de utána kibékültek, megitták a két-két deciliter pezsgőt, ajándékoztak, szórakoztak, érintkeztek. Mogyorót ettek szabadosságból. Nem számolták. Egyszer élünk, anyukám, nem igaz, kacsintott a férfi Szép Róza arcába.

Mert az ünnep az ünnep, kezicsókolom, már megbocsásson. És az első meg a második nap dettó ebben a szellemben telt el. Panírozás, egri leányka, Elfújta a szél. Szabó Ludmilla neglizsében pedikűrözött, hogy tovább ő azt izgalmában ne is mondja, ami volt még.

El tetszik tudni képzelni úgyis a Madámnak.

Szép Róza el tudta képzelni, noha félt egy kicsit, mivel ott remegett a fekete szemüveg az arca előtt, s nem tudta, hova nézzen. Szerencsére ezen a kényes ponton meg is szakadt a beszélgetés, nyilván jött valami vécékuncsaft, mire a férfi elmosolyodott, letette a nyakkendőket, mindig tiszta volt a keze máskülönben, és azt mondta, sajnos, ezek az ő céljára nem elég hosszúak.

Persze másnap megint ott állt a nyitott toalettajtóban szerényen, illedelmesen. Hallgatott, de Szép Róza látta, alig bír a rádióval a gyomrában. Szabályosan belekapaszkodott az egyik nyakkendőbe, lehet mondani, a dühös rángatásig menően.

Hogy a corpus delictik is ugyanmár, tisztelt asszonyom? Huszonhetedikén hajnalban a lépcsőházban? Nem kelletett sok ész, hogy ő, jövet munkából, a nyomon fölhatoljon az ötödikre. A fenyőtűk széthányt szőnyegén. Habkarikán. Díszen és angyalhajon. Hát mi akkor az ugyanmár? De nem baj, mer ez mind föl lett véve a jegyzőkönyvbe. Korlátba akadt szaloncukor kilenc darab, és így tovább. Ajakrúzs, egy darab. Harisnyanadrág, egy darab. A francos taxijukig ki nem bírták. Üzekedtek, Madám, a lépcsőfordulóban, kiabálta a férfi, de használhat erősebb kifejezést.

Ne használjon, mondta Szép Róza.

Igaza van, mélyen tisztelt asszonyom, legalább mi maradjunk fehér ember. Legyen elég, hogy eluralkodott rajtuk az altest. Neki nagyon kifejlett lelki szeme van, a röntgen ahhoz kutyagumi. Vagy a parapszichológia, Madám. S naná, hogy ott volt a mellétett telefon az ágyneműtartón.

Naná, naná, naná, ismételgette a férfi, és tépte a nyakkendőt a kezében, amíg el nem szakadt. Akkor azért a reccsenésre magához tért, röstellte. A betyárját, mondta, hogy ezek milyen könnyen szakadnak. Micsoda idők, asszonyom! Nem lehet megbízni már, ha kínai, ha magyar. Természetesen megvásárolom. Aki okozta, hozza helyre, nem igaz?

Ezt még elmondta párszor, hogy ki okozta, meg hogy ki nem. Még mintha lépegetett is volna a ritmusára, mondja Szép Róza, hogy ki igen, ki nem, és kereste a bukszáját. És tudja mit, kérdezte a férfi, tudja mit? Azt, hogy szinte semmi nem hiányzott a lakásból. Ékszer, takarékkönyv, útlevelek a helyén, bezárva a spájzba, mint mindig, feltörésnek nyoma se, spájzkulcs meg csak egyetlenegy van, őnála. Akár meg is mutathatja, nem bolond, hogy két kulcs legyen. Kecskére káposztát? Sose, már megbocsásson a Madám!

Persze, felelte erre a Szép Róza, persze, de ez az ember, mint a kuktában a sípolás, már túlságosan be volt indulva, hadonászott a tárcájával, nem törődött ővele vagy a diszkrécióval.

Na de, ordította, na de!!! A hatóság felé ez micsoda? Mit lehet ezen bejelenteni? Ha kiugrik vagy gyógyszert vesz be az élettárs, van mit. De így? Hát mi ez így? Tetszik már a Szép Rózának érteni, hogy a Szabó Ludmilla milyen ördögien állott bosszút? Mert ha mondjuk ő feljelentést tett volna, mit kérdezett volna a rendőrség? Hogy ki az a Fenyő, tisztelt asszonyom, ezt kérdezte volna a magyar rendőrség. Lakcím, anyja neve. Tessék! Erre a kegyed mit felelt volna, Madám? Honnan kezdte volna? Bükfürdőtől? Az első fagylalttól, illetve színházlátogatástól?

Van baj mindenhol, az a lényeg, mondta Szép Róza sápadtan, és visszaadott ötezresből.

Én ám egy rendkívüli tartós és hosszú példányt szeretnék, nemcsak egyszerűen színeset, mondta az irhakabátos, és villámgyorsan összekötözte az elszakított nyakkendőt. Tigriscsomó, mátrai vagy szumátrai, ezt nem értette tisztán Szép Róza.

Szivárványon himbálózni nyári hajnal első sugárinál. Tetszik ismerni? Kettesben, súgta a férfi. Mintha kacagva ugatna, olyan volt ez a kettesben, s Szép Róza csak azért nem félt, mert sokan voltak a piacon árusok is, kuncsaftok is. Ha kell, legföljebb kiabál. De nem kellett, nem volt több ilyen szituáció.

És én csak gondoljak bele, tulajdonképpen nem is történt semmi különös, őneki pont ez a nehéz, megfogalmazni itt nekem, hogy egy szokványos vevő volt máskülönben az irhakabátos, olyan mint bárki, de hát ki nem olyan, mint bárki? És kilencven százalékban rendesen el lehetett vele beszélgetni árakról meg időjárásról, még újságot is hozott neki valami hirdetéssel akupunktúráról epére. Épp nyakkendőt nem vett, csak egyszer, a szakadtat.

Vagy talán mégis szólni kéne annak a nőnek?

Mert, hogy el ne felejtse, pár napja van megint a nő is, előkerült vagy visszakéredzkedett, mindenesetre látta őket karonfogva, bizonyisten, még az ő nyakkendői előtt is megálltak, a vörös hajú, lerágott körmű Szabó Ludmilla bement a toalettre, a férfi meg szépen mosolygott, szorosan odaállt az ajtóba, mondván, hogy a legjobb póráz az ember, és hallhatóan kacsintott a fekete szemüvege alatt. Jön a tavasz, Madám, suttogta. Hamarosan fel fogom használni a kegyed nyakkendőjét, ki fogunk rándulni, és úgy. Legyen csak nyugodt.

De ezek után pont hogy legyen nyugodt a Szép Róza?

Ady Endre: Karácsony- részlet

“…

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

…”

Lehet, hogy nem illik egy három versszakos versből csak egy versszakot idézni, de ezzel tudok azonosulni most, de itt van egyben.. Ady Endre- Karácsony