a bejegyzés címe egyszerűn: a takony.

ez lehet, hogy nem túl gusztusos, de egy ideje újra és újra előkerül.
na nem a tárgyban megjelölt dolog, hanem a gondolatmenet.

hogy az hogy van, hogy az ember egészséges, nem folyik az orra, még csak nem is szipog, viszont sajnálatos módon valami oknál fogva teszem azt síni kezd, és akkor a fent említett váladék (de szép szó), elönti végeláthatatlanul a semmiből…

na már most, azért normális esetben, egy kisebb komolyságú dráma/deresszió/múló idegállapoti avagy emocionális megingás/(vagy nemes egyszerűséggel hagyma pucolás) esetén nem sír ‘ki’ az ember több deciliter könnyet, még több centilitert sem, viszont az orrfújás az eset alatt/után még sokáig fennáll. tehát – akárhogy is nézzük -: nem áll egyenes arányban a könnyezés mértéke a takonyképződés mértékével.

másrészt: az a sok takony, ami eddigelé nem adta legkisebb jelet sem annak, hogy a fejünkben lappang, most ilyen esetben kijön(ne), de ekkora mennyiség mégis honnan? vagy ha ennyi bent volt, miért nem akart kijönni előbb? érthetetlen.

hosszas gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy a takony valamiféle apró, kis térfogatú granulátum formájában várakozik végtelen türelemmel, esetenként akár hónapokat is, a megfelelő drámaiságú pillanatra várva fejünk egy erre a célra kialakult üregében, majd vízzel – azaz könnyel – érintkezve hétköznapi, de drasztikus változáson megy keresztül: halmazállapota (meglepő módon) cseppfolyóssá alakul, térfogata ugyanakkor sokszorosára nő.

mindez kutatásokkal még nem bizonyított. (de empirikus úton sokszorosan.)

szívből sajnálom, hogy Harper Lee  feketerigója után ezzel a mélyenszántó témával térek vissza…de ezt egészen egyszerűen már nem lehetett tovább halogatni.
szerintem mondjuk érthető…

pedig történt más is. Bükk is ménesestől, szalamandrástól, nyugdíjas-átverős rablás is, ez is, az is, anyák napja is, olvasás is, írás is, süni-látás is. amint lesz némi szabadidőm leírom.

good to me

Elkezdtem a Ne bántsátok a feketerigót! (cserébe kialvatlan vagyok …:)
Máris van egy kedvenc részem:

“Alexandra nénit mérhetetlenül izgatta öltözködésem. Hogyan lesz úrinő belőlem, ha nadrágban járok? Mikor erre azt mondtam, hogy  szoknyában nem tudok játszani, azt mondta, nem kell olyasmi játszanom, amihez nadrág kell. Alexandra néni elképzelése szerint babatűzhellyel és teáskészlettel kellett volna játszanom, és azt a gyöngyöt hordanom, amelyet születésemkor kaptam tőle ajándékba – ezenfelül pedig apám magányos élete napsugarának kellene lennem. Erre én azt feleltem, hogy valaki nadrágban is éppen úgy lehet napsugár, Alexandra néni viszont kijelentette, hogy napsugár módjára is kell viselkednem, és hogy én jónak születtem, de évről évre mind rosszabb leszek. Alexandra néni nagyon megbántott, és bizony alaposan össze kellett szorítanom a fogam, hogy hallgassak, de amikor megkérdeztem Atticus, mi a véleménye, azt mondta, hogy volt már elég napsugár a családban, és sose zavartassam magam, járjak úgy, ahogy nekem tetszik.”

És legyen egy jó zene is: The White Stripes – Good to me

idei nyúl

Egyébiránt: boldog húsvétot, hosszú hétvégét, családozást, evést-ivást, kinek-kinek ami jólesik azt!

Bor, tangó, kapufa avagy Superclásico

Tegnap láttam a Bor, tangó, kapufa (eredetileg: Superclásico) című filmet a Művészben.

Nagyon klassz kis film,  sokat nevetős, annak ellenére, hogy a téma nem igazán vidám, hiszen a témája egy válás.

Egy borász férfi Koppenhágából elindul a fiával világ másik felére, Buenos Airesbe, hogy visszaszerezze feleségét, aki otthagyta őket, és aki már legszívesebben a válási papírokat intézné… természetesen adódnak  kisebb latin amerikai bonyodalmak… dióhéjban ennyi.

Jut eszembe a dióhéjról, ezt tegnap találtam az utcán:

ritka mint a… (fekete rigó)

Csupán a véletlen és a sorsszerűség műve, hogy ez kiderült, mndenesetre a  Geopen a 2011. évben újra kiadta a Ne bántsátok a feketerigót (itt lehet megtekinteni), csak hogy tudjátok.
(nekem már meg is van:)

 

sztereotípia

Másfél hete, bágyadt délutáni napsütésben, gyanútlanul kerékpároztam hazafelé. A Bajza utcából nagy ívben balra kanyarodtam a Damjanich utcába,  ahol alig mentem pár métert, amikor a felgyűrt kabátujjas tavaszi idillnek nagy csattanás, szikrázva-pattogó üvegdarabok, és némi rossz érzés vetett véget. A rossz érzést az váltotta ki, hogy – minden bizonnyal fékezés nélkül – nekimentem egy kivágódó bmw cabrio (mi más) vezetőülés melletti ajtajának. Ez váltotta ki egyebekben a karomban érzett sajgást, és szédülést, és a remegést is.

Szerencsére komolyabb bajom nem lett, a bicikli még  szervízben van, de remélem azzal sem lett nagyobb gebasz.

Valószínűleg egy egészen jó védőangyal hálózat felügyel rám, mert egy-két kisebb, és egy nagyobb kék folton és dudoron kívül nem esett bajom, ahogy mondtam elvben a biciklinek sem, és semmilyen más egyéb cuccomnak (ruhámnak, napszemüvegemnek, fényképezőgépnek a táskámban). Vagy az lehet még, hogy minden más arra autózónak van jó védőangyal hálózata, akik megkímélték őket attól a sokktól, hogy áthajtsanak egy eléjük eső biciklisen… ez még nem eldöntött, mindenesetre megnézném felvételről, hogy hogy is történt ez az egész… hogy mennyire volt lassú a rekcióidőm, meg hogy hova vertem be mimet, meg hogy a fickó első reakciója mi volt, és hogy a kutyus, aki a kocsija hátsó ülésén ült, mit csinált ijedtében a sok rászóródó üvegszilánkok között…

Érdekes, hogy mikor mással történik ilyesmi, az ember nem is gondolná, és nem is hiszi el, hogy tényleg milyen nehéz visszaemlékezni apró részletekre, és hogy tényleg mennyire gyorsan történik minden, és hogy van olyan helyzet, amikor nincs idő dönteni.

Aztán este ültem itthon, és amellett, hogy csak a karom sajgott, azon gondolkoztam, hogy ez tényleg sokkal szörnyűbben is elsülhetett volna, és most feküdhetnék valamilyen kórházban, vagy feküdhetnék műtéte várva, vagy még valami rosszabb is. És nem csak az esés miatt, mert az talán végül is nem volt olyan nagy kaland, hanem a körülmények miatt. Amiatt, hogy mennyire ki van szolgáltatva az ember a közlekedés többi szereplőjének. Összességében kicsit megrázó az élmény. De már jól vagyok :)

hirtelen felindulás.

a nagy bonyolultságú zöldségleves főzés eddigelé kimaradt az életemből, a mai nap azonban változást hozott!
a hűtőben és itthon az egyéb helyeken fellelt zöldségekből, hirtelen felindulásból levest főztem, és azt hiszem egész jó lett: semmi nem főtt szét, de minden megfőtt, nem lett ízetlen és még szimpatikusan is néz ki.
mi kell még az elégedettséghez?! :)

0308

Elmesélem, hogy idén csodálatos szülinapom volt.

Több mint két év halogatás után beiratkoztam angolra, – megajándékoztam magam a tanulás lehetőségével születésem napjának évfordulóján – nőnap alkalmából ugyanis akciósan, tizenkettőezer magyar forinttal olcsóbban az eredeti árnál lehetett ennél a sulinál beiratkozni az összes induló kurzusra. És ahol egyébiránt teljesen véletlenül egy kedves ismerőssel leszek egy csoportbanb (megjegyzem azt sem tudtuk, hogy a másik is pont oda jelentkezik, pont aznap…), és mindketten különböző időpontban induló kurzusra jelentkeztünk, de azok létszám hiány miatt nem indultak, így mindkettőnket ebbe a csoportba pakolták. Így biztosan könnyebb lesz túlélni azt a 10 hetet… :)

Ezen kívül aznap be mertem menni egy boltba, ahová hetek óta nem,  mindig csak a kintről lopva figyeltem-csodáltam a szuper sapkákat (ilyesmiket, csak még szuperebb színük volt), aztán persze kiderült, hogy mindegyik sapka S-es, ami pont kicsi, szóval ez nem vidám, de az igen, hogy be mertem menni és a kezembe fogtam őket :) És kedves volt az eladólány is.

Ami még aznapi esemény, hogy kiderült, hogy helyreállt a szervezetemben egy fontos működési folyamat, ami hónapok óta nem funkcionált kábé sehogy sem. Nem részletezem. Juhé!

Továbbá, hogy ettem tonhalas szenvicset a tüzes vasalóban, ami finom.

Sőt, még a nap is sütött aznap :)

Ami pedig az esti buli részét illetti, az köszönhetően Karinak – és persze a többieknek – , szuperszülinaposra sikerült tortával, gyertyával (köszi Dzsópi:), virággal, meg ilyesmikkel :)

Arról nem is beszélve, hogy az egyik csapattársam elhívott aznap este  snowboardozni másnaptól 3 napra Donovalyba, mivel nekik előre kifizetett foglalásuk volt, és többen visszamondták az utolsó pillanatban az utazást, volt üres helyük… és minthogy olyan menő helyen dolgoznak, hogy a céges autókhoz kapnak korlátlan benzinkártyát, így az útért sem fizettem egy fityinget sem… szóval végül csak a síbérletért kellett fizetnem :) Így nem maradt felavatatlanul a karácsonyi sídzsekim sem :)

Sőt mozijegyet is ‘kaptam’ a Rém hangosan és irtó közelre, ami tetszett könyvben is.

És itt még nincs vége a vigadalmaknak! :)

Édesanyám, tényleg a legnagyobb meglepetésemre, egy fényképezőgéppel ajándékozott meg  - mivel mindig az övét használom :)
Ez teljes a döbbenetet okozott, és bizonyos értelemben még mindig nem értem, – de nagyon örülök neki.

Szóval igazán-igazán jó sorom van, komolyan.
Tudom.
(Próbálom értékelni.)

…

érezhetően fénykép és patchwork válság van…látom én is. (én ne látnám… :S)

a búcsúzás nagyvonalúsága.

Január harmadik hete elég érzelem-gazdagra sikerült. Na jó, igazából nagyon megrázó volt.
A munkahelyemen felsőbb utasításra kirúgták az ott dolgozók egyhatodát, több, mint 50 embert.
Nincs kedvem kitérni itt a részletekre, arról egész értekezést lehetne írni… a pattanásig feszülő csendtől az irodák folyosóján, a kétségbeesett pillantásokról, és  szemekben rezgő könnyekről, a visszafojtott lélegzetekről és a felszakadó sóhajtásokról,…(a dolog  embertelenségéről).

A nap végén jó sokan beültünk a szokásos helyre, próbáltuk alkoholban feloldani a feszültséget.
Nem sikerült. Nem is sikerülhetett igazán. Rém furcsa nap volt. Szar nap volt. (Hogy klasszikustól idézzek – Khalid -: “Elveszteni egyensúly. (…) lenni szar nap…én hagyni itt ez buzi ország.”  ez lenne a jó ötlet…)

Amikor egy másik fiatal kolléganőm és én megöleltem az egyik elküldött több(kis)gyerekes családapát, ő tettetett felháborodással, vigyorogva azt kérdezte, hogy ahhoz, hogy őt nők ölelgessék az kellett, hogy kirúgják, és hogy ha ezt tudta volna…! Ez elsőre megmosolyogtató. Másodszorra nézve azt hiszem elgondolkodtató…

Kicsit ez jutott az ilyen fajta ‘energiabefektetésről’ eszembe:

“A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát vettem, mert ez a legelegánsab s a legolcsóbb. Amíg a növényt csomagolták, ezt mondtam:

- Maga a szerelemből és a halálból él; mint a regényírók. Árulja el, melyik a jobb üzlet?
A virágárusnő harmatot permetezett a rózsára, s nagyon finoman felelte:
- Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, legalább tíz dáliát küldene neki.”

(Márai Sándor – Négy évszak – Március – Szerelem és halál)

Hogy ez miért van? Mármint miért van hogy búcsúzáskor az ember hajlamosabb érzelmesebb, érzelmileg nagylelkűbb lenni…? És nem csak ilyen drámai-búcsúzkodós helyzetben, ami mindenkiből előhozza a szánakozást, hanem hétköznapi találkozásokkor is.  Olyan kicsit ez, mintha mindenki megpróbálna  hozzátenni még valamit a kapcsolathoz/helyzethez az utolsó pillanatban… mármint  addig korábban ki nem fejezett hevességgel tud sajnálkozni, búcsúzni, ‘szeretni’… de ez a bizonygatás sok esetben olyan felületes, és átlátszó, és mégis csinálják(/juk?).  Mármint, mindenki ismeri az ‘Annnyira örülök, hogy találkoztunk.’, ‘Igen, mindenképp meg kellene ezt ismételni, nagyon jó volt’, ‘Szuper, hogy jöttetek, nagyon jól elvoltunk’ mondatokat 100 dolláros mosollyal megtámogatva,  közben meg az egész kamu. Távolabbi rokonok esetében különösen igaz ez a viselkedés, (ugye.). Abszolút furcsa (és mégsem).
Ebben a mostani helyzetben is mindenki (én is) rettentően sajnálkozott olyanok miatt is, akihez valójában soha, egy percig nem volt igazán köze. Vajon nekik, akiktől búcsúzunk nekik számít ez, vagy ők is ismerik a másik oldalról (is) ezt az érzést?
Furcsa.