olláálláá.

bruno bourel

“A megállóban ácsorogva olvasok, és egyik lábamról a másikra állok, mert unom már a hideget. A szövetkabátot kellett volna fölvennem, nem pedig ezt a bőrt, de bevallom, ki sem néztem az ablakon mielőtt elindultam. Azt sem tudtam, esik-e, vagy fúj. Mindig ez van. A könyvben lassan a lap aljához érek, lapozás közben elnézek a Csarnok irányába, ahonnan a buszt várom immáron tizedik perce, némileg türelmemet vesztve, hiszen mégis csak csúcsidő van. Folytatnám az olvasást, de tekintetem megakad egy jellegzetes, ismerős narancsszínű folton a sarkon. El sem lehet téveszteni. A kabátod az. Te vagy az. Elindulnék feléd, de földbe gyökerezett a lábam, és amúgy is megelőztél a mozdulattal, intettél, és  elindultál felém.
Remélem még egy bő tíz percig nem jön a busz…. vagy bánom is én. Menjen el akár húsz is…

Itt állsz előttem. Te jöttél ide, és mosolyogsz. Tetszel. Tulajdonképpen nem mondhatnám, hogy az első perctől így volt, mert ez, ebben ez formában hazugság volna. Viszont most nézlek, és mérhetetlenül élvezem. Te másfelé pillantasz épp. Mindenki messze van a tökéletestől, ha egyáltalán létezik olyan, – én részemről nem is hiszem, hogy létezik -, és te ebben a pillanatban, itt, mégis mintha súrolnád létezéseddel  határát a tökélynek. Nem is értem. Valami kábult elégedettség jár át, és talán nem is vagyok  tisztában vele, milyen idétlenül is viszonzom meleg, átható mosolyod, mely úgy tölt el melegével, mint amikor a fagyos levegőről betérő ember forró italt hajt fel, és érzi annak melegét a nyelőcsövén lefolyni és szétáradni belül. Közeledő lépéseid ütemére centiméterről-centiméterre töltődtem fel ezzel a finom, kissé izgató bizsergéssel, majd az irányítást valami magasabb szellemnek készségesen átadni készülő eszemet  megérkezteddel végleg elvette az  illat, ami téged mindig kísér. Mi ez, ha nem bódulat, a mindenségét!
És tudod mi a dologban a legszebb? Az, hogy neked erről az egészről fogalmad sincs. Hahh! Ha akár csak sejtenéd, létre sem jöhetnének ezek a természetesen, a sors által hibátlanná rendezett pillanatok. A fejemet rá, hogy nem így jönnél. Nem jönnél. Szomorú volna.
Hát nem érdekes?
És hogy hibátlan-e? Dehogy hibátlan, eszembe jutott erről egy Pilinszky vers. Akkor mégsem ment el az eszem teljesen. Meg az is előfurakodott még a gondolataimból, mikor M-val egy kellemesnél többnek mondható saját eseményről elmélkedtünk, hogy  arra jutottunk, hogy soha nem tökéletes semmi. De attól még lehet jó, és mindig van benne valami elbaszott, és mégis jó. (Bocsánat a kifejezésért, de történet-h akartam maradni.)

Mindig ez van. Mindegy is most.
Itt állsz. Hozzám jöttél ide, hisz’ megláttál onnan a sarokról. Hirtelen a felismerés pillanatainak határtalan boldogságában  nem tudom eldönteni, hogy a hála vagy a büszkeség nagyobb, amit érzek. Milyen szerencsétlenül szentimentális tud lenni az ember férfi létére, ha jobban belegondolok, nevetnem kell rajta. De azért előtted mégsem akarok nevetni ezen.
Mesélni kezdesz valami históriát, ami a vonaton esett meg idefelé, mindig van valami megosztanivalód.
Én hallgatom, és nézem, hogy játszik a hajadon a fény, amit az agg platán levelei közt átszűrődni enged, és azon kapom magam, hogy fantáziálok rólad, és rólam, rólunk. Egy vakítóan tiszta, fehér szobában vagyunk, és fekszünk egy ágyon, – ez az egyetlen bútor a szobában, bár ez mellékes. A szoba egyik fala végig üveges, mert egy teraszra nyílik. Az tél eleji napfénynek még jócskán van ereje, és teljesen betölti a szobát. Szinte már bántja ez a fehérség a szemet, enyhülést nyújt rád néznem. Meglehet ez máskor is így van, fehér szoba nélkül is… A hajaddal játszom, azt simítom végig, a hátadról a válladon át az ágyon folyik szét. Selymes.  (Azt képzelem, hogy selymes. Sose étem még hozzá.) Aztán a hátadat simogatom, és – az álmomban -  képtelenség betelni bőröd puhaságával az áradó fényben, könnyednek tűnő -pedig oly’ nehéz – érzések között. Bárcsak ott lehetnénk ketten. Vagy bárhol. Pedig nem leszünk soha. Épp ezért lemondóan csettintek nyelvemmel, nem tudatosan, meg is ijedek, hogy kihallatszott…
Ugyanekkor egy kérdést vélek elhangzani, mert te még valójában mindig a vonatos kálváriáról beszélsz, azt hiszed a csettintéssel a történeted egy momentumára reagáltam. Pedig én nem figyeltem, legalábbis nem rád. Illetve hát hogyne rád, viszont sokkal messzebb jutottam egy másik költőibb, és annál lehetetlenebb világban. Zavartan állok, vissza lettem rángatva a valóságba, kár. Vagy nem.
Eszedbe jut, hogy van nálad valamilyen karamelles keménycukor, és előveszed a kabátzsebedből. Édes. Te vagy édes. Megkínáltál. Megkívántalak. Megint megkívántalak. Olyan figyelmes, és odaadó tudsz lenni. Úgy hagynám, hogy megmutasd,.. bárcsak megmutathatnám, hogy hagyhatod…
Finoman, – pont annyira, hogy kívülről ne lássák,- szédülök, engedem magam szédülni, mert tulajdonképpen jól esik. Az ajkaidra pillantok, pont akkor, mikor beveszed a cukorkát. Bár ne tettem volna, persze dehogynem! Beleborzongok, és végigfut a hátamon a hideg.
Te pedig indulásra ösztökélsz, látván, hogy ráz a hideg. Megint azt mondom, hogy  édes. Ha tudnád, hogy ebben a pillanatban  a világon semmi más, csak a te tested melegíthetne föl… De fogalmad sincs róla.
Köszönésnél úgy döntesz, hogy megérdemlek még egy pár cukorkát, és két puszit. A cukrokat cinkosan a zsebembe csempészed, és hunyorogsz. Közelhajoltoddal fokozódik a bódultságot okozó illat intenzitása, és ahogy meg akarom fogni a vállad, az ott elolmló hajadat tapintom csak, és a puszik közben még jobban  elmosolyodom ezen. Bár még mindig pontosan ugyanolyan messze vagy az életben tőlem, mint eddig, lelki szemeim előtt mégis egy ’hajszálnyival’ közelebb került az álom a valósághoz… Már biztosan ismerek még egy új részletedet! Most már tudom, hogy tényleg bársonyos a hajad.
Elköszönsz, és sarkon fordulsz, kényelmesen indulsz vissza a kereszteződés felé, szoknyád ütemesen ring a lépéseidre. Képzeletben látom magam melletted. Most azt mondom, hogy úgy vigyáznék rád, mint senki másra. Szerintem így lenne. Aztán begördül a busz a megállóban, és látom magam az üvegen tükröződni azzal az esetlen-megigézett mosolyommal, és már rutinból tudom, hogy legalább öt megállón keresztül tart majd még ez az éber kóma, amit megjelenéseiddel okozol nap mint nap.”

The Cure – Boys don’t cry

lelkem tükre

***

A kéz a magasba lendít egy kalapácsot és lesújt a tükörre, ami millió darabban, szikrázó robajjal szakad a földre. Azt, amit az előbb tisztán és pontosan láttam a benne, a realitás ilyesformán való leképeződését, elvesztem hirtelen: már nem egy nagy tisztán kivehető kép látszik egyben, hanem ezer apró, kusza, külön-külön értelmezhetetlen dolog, fényes darabok, felismerhetetlen folt töredékek, vagy ritkán egy-egy árulkodó részlet, néha ugyanaz: semmi. Azt sem tudom melyiket nézzem hirtelen. (Pedig mind egy volt.) Ijedten kapkodom a tekintetem a darabok között. Leginkább az egészet szeretném újra egyben tudni. De nem összeragasztva, hanem az eredetit. A javított már nem az igazi. Aprólékos, és fáradtságos munkával összeragaszthatóak a darabok, de tökéletes illesztés nem létezik. Vagy mert a foncsorozás lepattant az üveg hátuljáról, és többé már nem is lesz tükör a tükör, – csak egy közönséges üvegdarab-, vagy mert a szinte láthatatlanul kis méretűre zúzódott szilánkok elvesznek,elkallódnak. Vagy csak nem látjuk őket a nagyobb daraboktól, amik után kapkodva nyúlunk, mert méretüket látva, pótolhatatlannak hisszük azokat. Pedig mindegyiknek pont ugyanakkora szerepe van. A por finomságúra tört üvegdarabok, tűhegynyi szilánkok nélkül nem fog összeállni az egész. Pedig milyen jelentéktelennek tűnnek. Hát nem azok. Mindegy melyik rész hiányzik , soha nem lesz már a régi.
A másik dolog pedig, ami megváltozott: a tükör helyzete. Ha akarnám sem tudnám azt és úgy látni benne, mint amit akkor látni hagyott, mikor még ép volt. Áttevődött  a nézőpont. Vagy más lett a látószög. Vagy mindkettő…
Ez az egész, azt hiszem nagyon szomorú.

***

Szövetség

Szövetség

A villamos ajtajait – a már annyiszor hallott zörgéssel – becsukta, majd lassan elindult a Kálvin tér felé. Én ott maradtam, intettem párat az utolsó ajtó mögött, egyre elmosottabban látszó alaknak, aki visszaintett, amennyire láttam. Aztán leengedtem a kezem, és úgy álltam mozdulatlanul pár másodpercig. Arra a pontra néztem, ahol az előbb a villamos záródó ajtaja volt. Most az OTP üvegfalán megcsillanó délutáni napsugarakat láthatnám, és az üveg előtt elhaladó embereket, ha nézném. De én azt a pontot nézem, ahol az ajtó bezáródott, ahol az alak állt, magam elé egy méterrel a levegőbe fókuszálok. És gondolatok kavarognak a fejemben.
Aztán sarkon fordulok, és elindulok a megálló vége felé a zebrához, határozottan, mégis kissé szórakozottan. De még mielőtt elérném, átmegyek az úton, mert nem jön semmi. (Szabálytalan, de ésszerű megoldás.) Ahol áthaladok az épület alatt, egyszemélyes a kapubejáró, előtte feltűnően lassítok, hogy az udvarról kifelé igyekvő hölgy tudtára adjam, hogy nem kell szapora lépteinek ütemén változtatni miattam, jöjjön csak ő először át a kapun, és még mosolygok is. Az fontos.
Gyorsan visszamosolyog, és zavartan duplázza lépéseit, hogy cserébe nekem se vesszenek el értékes másodperceim a gesztus kapcsán. A belső udvarra lépve kilátok a másik kapun, és látom a troli piros fenekét az épület árnyékában. Nincs kedvem sietni – így könnyű udvariasnak lenni… -. De így is elérem, bár felszállásomkor már vadul csenget, és mögöttem zárja be az ajtót. Máris indulunk.
Nincs sok hely, egy megállónyi munkámba telik a troli belsejébe küzdeni magam, de itt legalább kilátok az ablakokon, és nem kell a saját intim szférám feladásával vizsgálni a mellettem álló tarkóját tizenöt centiméterről. Megint megállunk, Erzsébet körút. Még több ember, még kevesebb levegő, még mindig hősiesen tartom a pozíciómat az ablaknál. Nézek ki. Átmegyünk a körúton, mindig nézem azt a biciklit, ami első kerék nélkül van kikötve a Dohány utcát keresztező utca sarkán, meg a kereket, ami önmagában van lerögzítve ugyanazon a sarkon, egy másik táblához. A 26-os számú kapualjnál pedig mindig visszanézek, hogy az-e az, amelyikre gondolok, pedig tudom, hogy az az, a rácsos kaputelefonos. Szinte mindig eszembe jut megnézni, pedig csak egy röpke időre jártam egyszer ott. Aztán megérkezünk a következő megállóba, ahova nem tud rögtön beállni a troli, ugyanis valaki rossz helyre parkolt, és bár már észre vette a problémát, még nem sietett az orvosolására.
Eközben a megállóban várakozókat nézem. Megakad a szemem egy páron. A férfi tag negyvenéves lehet, jellegtelen ingét betűrte a kelleténél pont egy fokkal magasabbra húzott nadrágjába, amit övvel rögzített a nem megfelelő helyen, hátára dobott egy ódivatú pulóvert, melynek ujjai vállán mellkasára lógnak. Haja kissé zilált, szemüveget visel, feszültnek látszik. A nő ennél valamivel divatosabb, ő is negyvenes lehet, kezébe egy hipermarketes bevásárló zacskó. Haja festett, copfba van kötve, ajkára kellemetlen árnyalatú, lilás, csillogó rúzst kent. Első ránézésre is látszik, hogy kettőjük közül ő a domináns. Az elköszönésükre a szerencsétlen, és a színpadias szó illik, a nő ál-finomkodva egy csóknak alig mondható csókot ad a férfi szájára, úgy, mint mikor valaki nagy kegyben részesít egy embertársát, és egyébként is, az egész nehezére esik. De a férfi is óvatosan, inkább elhúzódva tartja oda száját. Azután a nő a busz felé fordul, és várja, hogy a leszállók elintézzék a procedúrát, eközben a férfi kezébe veszi pulóver ujjait, szájához közel emeli az egyiket, és rálehel, – feltételezem szájszagát leellenőrizendő,- aztán ugyanazzal a pulóver ujjal alaposan letörli szájáról azt a rúzsnyomot, – ami akkor került volna oda, ha egy rendes csókot kap, de nem kapott,- mindezt sietve. Érthető, a lebukás veszélye fenyegeti. A felszállás befejeztével hunyorogva szeméhez emeli a kezét, és keresi párját a járművön, majd hadonászva búcsúzik. A troli kigördül a megállóból, az utcasaroknál felnézek az utcatáblára: Szövetség….
Napok óta a párkapcsolatokon gondolkozom, sok minden eszembe jutott őket elnézve, de ez a szó biztos nem.
Pedig eszembe juthatna, normális esetben. Mindenki érzi a saját „bőrén”, hogy mi a jó neki,és mi az, ami nem. Tudom én, hogy sokszor nem könnyű dönteni, de rettenetes miket csinálunk egymással, meg magunkkal.