A múlt hét felfedezettje a Them Crooked Vultures.
Akkora királyság, mint hat másik!
Bár igazából már március óta felfedetten álltak az orrom előtt, csak nem vettem észre őket. (Ilyen esetekben csak gratulálni tudok magamnak, meg kicsit lenézően vállon veregetem magam, megvető, gúnyos mosollyalal az arcomon.)
Egy csomó dögös, vagány számukba beleszerettem már: New Fang, Elephants, Dead End Friends, No One Loves Me & Neither Do I
Az ilyen érzés olyan jó :)
ez lehet, hogy nem túl gusztusos, de egy ideje újra és újra előkerül.
na nem a tárgyban megjelölt dolog, hanem a gondolatmenet.
hogy az hogy van, hogy az ember egészséges, nem folyik az orra, még csak nem is szipog, viszont sajnálatos módon valami oknál fogva teszem azt síni kezd, és akkor a fent említett váladék (de szép szó), elönti végeláthatatlanul a semmiből…
na már most, azért normális esetben, egy kisebb komolyságú dráma/deresszió/múló idegállapoti avagy emocionális megingás/(vagy nemes egyszerűséggel hagyma pucolás) esetén nem sír ‘ki’ az ember több deciliter könnyet, még több centilitert sem, viszont az orrfújás az eset alatt/után még sokáig fennáll. tehát – akárhogy is nézzük -: nem áll egyenes arányban a könnyezés mértéke a takonyképződés mértékével.
másrészt: az a sok takony, ami eddigelé nem adta legkisebb jelet sem annak, hogy a fejünkben lappang, most ilyen esetben kijön(ne), de ekkora mennyiség mégis honnan? vagy ha ennyi bent volt, miért nem akart kijönni előbb? érthetetlen.
hosszas gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy a takony valamiféle apró, kis térfogatú granulátum formájában várakozik végtelen türelemmel, esetenként akár hónapokat is, a megfelelő drámaiságú pillanatra várva fejünk egy erre a célra kialakult üregében, majd vízzel – azaz könnyel – érintkezve hétköznapi, de drasztikus változáson megy keresztül: halmazállapota (meglepő módon) cseppfolyóssá alakul, térfogata ugyanakkor sokszorosára nő.
mindez kutatásokkal még nem bizonyított. (de empirikus úton sokszorosan.)
szívből sajnálom, hogy Harper Lee feketerigója után ezzel a mélyenszántó témával térek vissza…de ezt egészen egyszerűen már nem lehetett tovább halogatni.
szerintem mondjuk érthető…
pedig történt más is. Bükk is ménesestől, szalamandrástól, nyugdíjas-átverős rablás is, ez is, az is, anyák napja is, olvasás is, írás is, süni-látás is. amint lesz némi szabadidőm leírom.
Elkezdtem a Ne bántsátok a feketerigót! (cserébe kialvatlan vagyok …:)
Máris van egy kedvenc részem:
“Alexandra nénit mérhetetlenül izgatta öltözködésem. Hogyan lesz úrinő belőlem, ha nadrágban járok? Mikor erre azt mondtam, hogy szoknyában nem tudok játszani, azt mondta, nem kell olyasmi játszanom, amihez nadrág kell. Alexandra néni elképzelése szerint babatűzhellyel és teáskészlettel kellett volna játszanom, és azt a gyöngyöt hordanom, amelyet születésemkor kaptam tőle ajándékba – ezenfelül pedig apám magányos élete napsugarának kellene lennem. Erre én azt feleltem, hogy valaki nadrágban is éppen úgy lehet napsugár, Alexandra néni viszont kijelentette, hogy napsugár módjára is kell viselkednem, és hogy én jónak születtem, de évről évre mind rosszabb leszek. Alexandra néni nagyon megbántott, és bizony alaposan össze kellett szorítanom a fogam, hogy hallgassak, de amikor megkérdeztem Atticus, mi a véleménye, azt mondta, hogy volt már elég napsugár a családban, és sose zavartassam magam, járjak úgy, ahogy nekem tetszik.”
És legyen egy jó zene is: The White Stripes – Good to me
Egyébiránt: boldog húsvétot, hosszú hétvégét, családozást, evést-ivást, kinek-kinek ami jólesik azt!
Tegnap láttam a Bor, tangó, kapufa (eredetileg: Superclásico) című filmet a Művészben.
Nagyon klassz kis film, sokat nevetős, annak ellenére, hogy a téma nem igazán vidám, hiszen a témája egy válás.
Egy borász férfi Koppenhágából elindul a fiával világ másik felére, Buenos Airesbe, hogy visszaszerezze feleségét, aki otthagyta őket, és aki már legszívesebben a válási papírokat intézné… természetesen adódnak kisebb latin amerikai bonyodalmak… dióhéjban ennyi.
Jut eszembe a dióhéjról, ezt tegnap találtam az utcán:
Csupán a véletlen és a sorsszerűség műve, hogy ez kiderült, mndenesetre a Geopen a 2011. évben újra kiadta a Ne bántsátok a feketerigót (itt lehet megtekinteni), csak hogy tudjátok.
(nekem már meg is van:)
Másfél hete, bágyadt délutáni napsütésben, gyanútlanul kerékpároztam hazafelé. A Bajza utcából nagy ívben balra kanyarodtam a Damjanich utcába, ahol alig mentem pár métert, amikor a felgyűrt kabátujjas tavaszi idillnek nagy csattanás, szikrázva-pattogó üvegdarabok, és némi rossz érzés vetett véget. A rossz érzést az váltotta ki, hogy – minden bizonnyal fékezés nélkül – nekimentem egy kivágódó bmw cabrio (mi más) vezetőülés melletti ajtajának. Ez váltotta ki egyebekben a karomban érzett sajgást, és szédülést, és a remegést is.
Szerencsére komolyabb bajom nem lett, a bicikli még szervízben van, de remélem azzal sem lett nagyobb gebasz.
Valószínűleg egy egészen jó védőangyal hálózat felügyel rám, mert egy-két kisebb, és egy nagyobb kék folton és dudoron kívül nem esett bajom, ahogy mondtam elvben a biciklinek sem, és semmilyen más egyéb cuccomnak (ruhámnak, napszemüvegemnek, fényképezőgépnek a táskámban). Vagy az lehet még, hogy minden más arra autózónak van jó védőangyal hálózata, akik megkímélték őket attól a sokktól, hogy áthajtsanak egy eléjük eső biciklisen… ez még nem eldöntött, mindenesetre megnézném felvételről, hogy hogy is történt ez az egész… hogy mennyire volt lassú a rekcióidőm, meg hogy hova vertem be mimet, meg hogy a fickó első reakciója mi volt, és hogy a kutyus, aki a kocsija hátsó ülésén ült, mit csinált ijedtében a sok rászóródó üvegszilánkok között…
Érdekes, hogy mikor mással történik ilyesmi, az ember nem is gondolná, és nem is hiszi el, hogy tényleg milyen nehéz visszaemlékezni apró részletekre, és hogy tényleg mennyire gyorsan történik minden, és hogy van olyan helyzet, amikor nincs idő dönteni.
Aztán este ültem itthon, és amellett, hogy csak a karom sajgott, azon gondolkoztam, hogy ez tényleg sokkal szörnyűbben is elsülhetett volna, és most feküdhetnék valamilyen kórházban, vagy feküdhetnék műtéte várva, vagy még valami rosszabb is. És nem csak az esés miatt, mert az talán végül is nem volt olyan nagy kaland, hanem a körülmények miatt. Amiatt, hogy mennyire ki van szolgáltatva az ember a közlekedés többi szereplőjének. Összességében kicsit megrázó az élmény. De már jól vagyok :)
a nagy bonyolultságú zöldségleves főzés eddigelé kimaradt az életemből, a mai nap azonban változást hozott!
a hűtőben és itthon az egyéb helyeken fellelt zöldségekből, hirtelen felindulásból levest főztem, és azt hiszem egész jó lett: semmi nem főtt szét, de minden megfőtt, nem lett ízetlen és még szimpatikusan is néz ki.
mi kell még az elégedettséghez?! :)
