Pilinszky János – Egy életen keresztül
Sógorom emlékezetére
1
Mi törjük el, repesztjük ketté,
mi egyedül és mi magunk
azt, ami egy és oszthatatlan.
2
Utána azután
egy hosszú-hosszú életen keresztűl
próbáljuk vakon, süketen, hiába
összefércelni a világ
makulátlan és eredendő szövetét.
3
Gyermekkorunkban meg kellene halnunk,
tudásunk csúcsán, alázatunk magasán,
de tovább élünk, foltozgatva és
toldozgatva a jóvátehetelent.
4
Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbe
és utóljára.
***
Pilinszky János – Egy szenvedély margójára
A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlen markolássza
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.
Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
***
Pilinszky János – Milyen felemás
Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.
***
Pilinszky János – Baleset
Madarak vérzik be a mennyet,
cigányok és gyerekek léptei
lyuggatják át a szerenádnál szűzibb
kemény havat. De ez a szép, ez a
gyönyörűségen ejtett
örökös baleset.
***
Karinthy Frigyes – Lecke
Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.
Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.
És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,
Bő könnyeim, a könnyü bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.
Eldobtam mindent – íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,
Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.
Kész vagyok meghalni miattad,
Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
Ahogy hiszem, hiszen mutattad.
Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.
Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e -
Mindössze ennyi volt a lecke,
Mindössze ennyi a titok,
De jaj neked, ha nem tudod.
Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész -
Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.
***
Karinthy Frigyes – A gyermek mostanában nyugtalan
Kit lelkem mélyében elrejtve hordok
A gyermek mostanában nyugtalan, -
A gyermek, kit csak én tudok magam,
Haragszik.
Sír és liheg – dobban szivembe’ szíve,
Arcáról eltünt a szelíd mosoly -
Ráncolja rám nagy homlokát és oly
Mogorva.
Én járok és csinálom, ami dolgom
És mondom jóestét és jónapot
És merre megy? És ön mennyit kapott
Belőle?
Ahol a villamos megáll, én is megállok
A kémények közül kinéz a Hold
Alatta állok én s a szürke bolt
Fölötte.
Kinéz a hold. És vár. Én visszanézek,
A tekintete egyre tétovább; -
Már nedves és felhős – nem megy tovább,
Kicsordul…
A fordulónál pénzt veszek elő,
A szél hajambakap, mint könnyü kéz, -
Megfordul és szájtátva visszanéz:
Hát nem jössz?
A sziklaszirtre némán tűz a nap
És nincs, aki belőle bort ereszt -
Csúcsán mohos, penészes kőkereszt -
Tovább mék.
Este az ajtóban kulcsom csikordul,
Ádámcsutkám jár fel s alá – eszem.
Csók nélkül is elalszom csendesen
Az ágyban.
De kit lelkem méhében rejtve hordok
A gyermek ébren van, nem alszik el
És felriad és rugdal és szökell, -
Nem érti.
Felül, körülnéz a sötét szobában
Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt,
Aztán legörbül a szája: – hát mi ez?
Őrült vagy?
***
József Attila – Gyermekké tettél
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nm ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zúdítja minden pillanat.
Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent felejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ilyen kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert – küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék. Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
