” Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan, halálos sugárral. Még több szeretet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát? Nézz körül, nézz be a lakások ablakán, nézz a szemekbe, hallgasd panaszaikat, s mindenütt ugyanazt a kétségbeesett feszültséget találod. Nem bírják elviselni a környezetük szeretetigényét. Egy ideig viselik, alkudoznak, aztán elfáradnak. Akkor következik a gyomorsav. A gyomorfekély. A cukor. A szívzavarok. A halál.
Te láttál összhangot, békét?… Hát lehet, talán Peruban. De itt, nálunk a mérsékelt égöv alatt, nem tud kivirulni ez a csodálatos virág. Kibontja néha szirmait, aztán gyorsan elfonnyad.”
29
dec
11
Tűnődés
Van örömünk, van régi búnk,
mind a kettőnket egy csók andalít,
s tulajdonképp alig-alig
hasonlitunk.
Egy szó elég, csak egy szilaj,
és semmi pör,
örvény nyilik, és a vihar
kitör!
Azt hisszük, a szerelmünk végtelen-nagy
és tiszta, lágy,
de hát mihelyt bennünket elhagy
a vágy,
csak félig értjük azt, mi volt már,
és ott az átok…
Te, hogyha férfi volnál,
lennénk barátok?
Tetszik.